Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

Az 1702-es év komor tavaszán az Akó Torony nagybecsű ura császári
követet várt, akit vendégül kellett látnia. Az udvari etikett kétezer-
háromszáz éve (köztük számos mitologikus esztendő) aggasztóan
megbonyolította a fogadás ceremóniáját. A követ a császárt képviselte, de
amolyan utalás formájában vagy jelképesen: e körülményt éppoly
megengedhetetlen volt eltúlozni, mint figyelmen kívül hagyni. A könnyen
végzetessé váló hibák elkerülése végett a Jedo-udvar egyik tisztviselője,
ceremóniamesteri minőségben, megelőzte a követet. Kira Kocuké-no-szuké,
az udvari élet kényelmétől megfosztva és kényszerű villégiature-re ítélve –
amely az ő szemében felérhetett a száműzetéssel – kelletlenül osztogatta az
utasításokat. Olykor az arcátlanságig túlzásba vitte a kioktató hangnemet.
Tanítványa, a Torony ura, igyekezett nem tudomást venni a tréfákról. Nem
vághatott vissza, és az illemszabályok lehetetlenné tettek minden
érzelemnyilvánítást. Történt egy reggelen, hogy kibomlott a mester
cipőpertlije, s ő tanítványát utasította, kösse meg. A lovag alázatosan
engedelmeskedett, de forrt benne a düh. Az otromba ceremóniamester a
fejéhez vágta, hogy csak egy fajankó képes ilyen siralmas csomót sikeríteni.
A Torony ura kardot rántott, és lesújtott. A másik félreugrott, homlokán
csak keskeny vércsík támadt... Néhány nappal később összeült a katonai
törvényszék, s a támadót öngyilkosságra ítélte. Az Akó Torony középső
udvarában vörös nemezzel borított emelvényt állítottak, melyre fellépett az
elítélt. Kezébe drágakövekkel kirakott aranytőrt adtak, nyilvánosan
megvallotta bűnét, derékig levetkezett, felvágta a hasát a két rituális
mozdulattal, és szamurájhoz méltón meghalt, s a legtávolabbi nézők nem
láttak vért, mert a nemez vörös volt. Egy ősz hajú, óvatos ember fejezte le a
karddal: a keresztapja, Kuranoszuké tanácsos.