A színlelt gonosztevő
Takumi-no-kami tornyát elkobozták; kapitányait szélnek eresztették, a
család tönkrement, a nevet megvetés övezte. Az a hír járta, hogy még
ugyanazon az éjszakán, amikor megölte magát, negyvenkét kapitánya
tanácsot ült egy hegy tetején, és a legrészletesebben kitervelték, ami egy
évvel később történt. Annyi bizonyos, hogy okkal késlekedtek, és hogy
egyik-másik gyűlésüket nem a vad hegycsúcson, hanem erdei szentélyben,
egy fehér fából ácsolt, jelentéktelen pavilonban tartották, melynek egyetlen
dísze egy szögletes ládika volt, mélyén egy tükörrel. Szomjazták a bosszút,
de a bosszú elérhetetlennek látszott.
Kira Kocuké-no-szuké, a gyűlöletes ceremóniamester pedig
megerősítette a házát, hordszékét íjászok és kardvívók felhője kísérte.
Megvesztegethetetlen és csalhatatlan kémek vitték neki a híreket.
Kuranoszuké tanácsosnak, a bosszúállók feltételezett vezérének minden
lépését, minden mozdulatát figyelték. Az véletlenül észrevette, és
bosszútervét épp erre építette.
Kiotóba költözött, mely városnak birodalomszerte nem akadt párja
pompás őszi színei miatt. Vonzották a nyilvánosházak, a játékbarlangok és a
kocsmák, és ő hagyta magát elcsábítani. Meglett ember létére
örömlányokkal, költőkkel s még ennél is rosszabb népséggel cimborált. Egy
alkalommal kidobták az egyik kocsmából, s a hajnal egy ház küszöbén
találta: hányásban fetrengve aludt.
Egy szacumai ember ráismert. Szomorúsággal vegyes haraggal szólt:
„Ez volna Aszanó Takumi-no-kami tanácsosa, aki a halálba segítette urát, és
ahelyett hogy bosszút állna érte, átadja magát az örömöknek és a
szégyennek? Ó, nem vagy te méltó a szamuráj névre.”