tettek róla, hogy megtalálják, amikor a tanácsos felfedezte, hogy a
fekhelyén az ágynemű még meleg. Újra nekifogtak a keresésnek, s akkor
észrevettek egy bronztükörnek álcázott keskeny ablakot. Egy sötét kis
udvar mélyéről fehér ruhás férfi meredt rájuk. Jobbjában reszkető kard.
Amikor leereszkedtek, a férfi harc nélkül megadta magát. Homlokán
forradás húzódott: Takumi-no-kami vasának nyoma.
Akkor a vértől csatakos kapitányok a hitvány lábai elé vetették
magukat, mondták, hogy a Torony urának tisztjei, azé, akinek a romlását és
pusztulását ő idézte elő, és kérték, hogy önkezével vessen véget életének,
ahogy szamurájhoz illik.
Hasztalan kínálták fel e tisztességet hitvány szolgalelkének. Nem
férkőzhetett a becsület közelébe; hajnalban le kellett fejezniük.
A bizonyság
Betöltvén immár bosszújukat (de már harag nélkül, indulat és sajnálat
nélkül), a kapitányok a templom felé vették útjukat, mely uruk földi
maradványait rejti.
Egy üstben viszik Kira Kocuké-no-szuké hihetetlen fejét, s egymást
váltva őrzik. Átkelnek mezőkön s falvakon a nappal igaz fényénél. Az
emberek áldják őket, és sírnak. Szendai hercege hívja őket, szálljanak meg
nála, de ők azt felelik, hogy uruk immár második éve várja őket.
Megérkeznek a sötét sírhelyhez, és felajánlják az ellenség fejét.
A Legfelső Bíróság kihirdeti az ítéletet. Azt kapják, amit vártak:
élhetnek az öngyilkosság kiváltságával. Mind megteszik, némelyikük izzó