Visszatértem az urnok földjére, de sok fáradságomba telt, míg rátaláltam
a dalnok házára.
Beléptem, s a nevemet mondtam. Már éjszaka volt. Thorkelsson a
padlón feküdt, onnan kért, gyújtsak meg egy gyertyát a bronz
gyertyatartóban. Annyit öregedett az arca, hogy önkéntelenül arra
gondoltam, magam is megvénültem. A szokásokhoz híven királya felől
érdeklődtem. Így felelt:
- Már nem Gunnlaug a neve. Most másképpen hívják. De meséld el
apróra, hogy merre jártál.
Meg is tettem, az események lehető leghívebb sorrendjében, kimerítő
részletességgel, amit azonban most mellőzök. Mielőtt bevégeztem volna,
megkérdezte: - Sokszor énekeltél azokon a földeken jártadban?
Kissé megütköztem a kérdésén. - Kezdetben – válaszoltam – énekeltem, hogy fel ne kopjon az állam.
Később, valami félelem miatt, melyet máig sem értek, felhagytam az
énekléssel és a hárfapengetéssel. - Úgy – bólintott. – Folytathatod a történetet.
Betartottam az időrendet. Hosszú csend követte szavaimat. - Mit adott neked az első asszony, akit bírtál? – kérdezte végül.
- Mindent – feleltem.
- Nekem is mindent megadott az élet. Mindenkinek mindent megad,
csak a legtöbben nincsenek tudatában. A hangom már fáradt, az ujjam
gyenge, de hallgass ide.
Az Undr szót mondta, mely csodát jelent.
Mélységesen felkavart a haldokló éneke, és mégis, ebben a dalban s a
kíséretében valamiképp a saját dolgaimra ismertem, a rabnőre, aki