Utószó
Képtelen feladat előszót írni még nem olvasott elbeszélések elé, hiszen
ahhoz olyan történetekről kell szólni, amelyeket nem tanácsos előre feltárni.
Így inkább utószót írok.
Az első elbeszélés a hasonmás régi témáját veszi elő újra, amely oly
sokszor írásra késztette Stevenson mindig szerencsés tollát. Angliában fetch
a neve, vagy irodalmiasabban, wraith of the living, Németországban
Doppelgaenger. Gyanítom, hogy az alter ego volt az első ragadványneve.
Ez a kísértetszerű jelenés a fém- vagy a víztükörből származott, vagy
egyszerűen a memóriából, amely mindenkiből nézőt és színészt teremt. Azt
kellett elérnem, hogy a beszélgetők eléggé különbözzenek, hogy ketten
legyenek, és eléggé hasonlítsanak, hogy egyek legyenek. Vajon érdemes
bevallani, hogy New Englandben, a Charles folyó partján találtam ki a
történetet, ahol a hideg víz a Rhône távoli folyamára emlékeztetett?
A szerelem eléggé gyakori téma a verseimben; a prózában ellenben
nem, nincs is rá más példa, csak Ulrica. Az olvasó majd észreveszi, hogy
formailag hasonlít A másikra.
A Kongresszus talán a kötet legambiciózusabb fabulája; témája egy
hatalmas vállalkozás, amely végül összeolvad a kozmosszal és az idők
összegével. A homályos indítás Kafka fikcióit akarja utánozni; a befejezés
igyekszik – nyilvánvalóan hiába – Chesterton vagy John Donne extázisába
emelkedni. Én még nem érdemeltem ki efféle megvilágosodást, de