1983. augusztus 25.
A kis állomás órájára pillantva láttam, hogy már éjjel tizenegy óra is elmúlt.
Gyalog mentem a szállodába. Mint már annyiszor, most is elfogott az a
szomorkás, egyszersmind megnyugtató érzés, amelyet az ismerős helyek
keltenek az emberben. Nyitva volt a széles kapu; sötétben a kertes villa.
Beléptem az előtérbe, s a halovány tükrökből a szalon dísznövényei néztek
vissza rám. Különös módon nem ismert meg a tulajdonos, s elém tette a
vendégkönyvet. Kézbe vettem a könyvtartó pulthoz erősített tollat,
belemártottam a bronz tintatartóba, s ott, a nyitott könyv fölé hajolva ért az
első meglepetés azon az éjszakán, amely még oly sok titkot tartogatott
számomra. Már be volt írva a nevem, Jorge Luis Borges, s még meg sem
száradt rajta a tinta.
Megszólított a tulajdonos:
- Azt hittem, már felment a szobájába.
Alaposan szemügyre vett, majd így magyarázkodott: - Elnézést, uram. Annyira hasonlít magára az a másik, csak maga
fiatalabb.
Megkérdeztem tőle: - Hányas a szobája?
- A tizenkilencest kérte – válaszolta.
Éppen ettől féltem.
Letettem a tollat, és futva indultam fel a lépcsőn. A második emeleten
volt a tizenkilences szoba, s egy szánalmas, roskatag patióra nyílt, amelyen