Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

szikkadt sarában, a téglaégető kemencék és az üres telkek közt; két fekete
ruhás alak a gitárt nyúzta, de úgy, hogy bele kellett süketülni, a kocsis meg
nagy ostorcsapásokkal kergette szét a lova elé ugró kóbor kutyákat;
középen egy poncsóba burkolt ember ült némán, ő volt a híres-nevezetes
Karvaly: verekedni ment, és embert ölni. Áldott éjszaka volt: kellemes,
üdítő; a konflis utasai közül ketten a hátrahajtott kocsitetőn ültek, mint akik
jobb szeretik a magányt. Ez volt az első esemény, aztán jött a többi, ahogy
nemsokára meg is láttuk. Mi a fiúkkal már kora estétől kezdve ott voltunk
Julia házában, ami nem volt más, mint egy bádogtetős fészer a gaunai
országút és a Maldonado közt. Már messziről észre lehetett venni, úgy
világított az a szemérmetlen lámpa, és akkora volt a ricsaj. Julia egyszerű
teremtés volt, de tudta, mi dukál, úgyhogy megvolt ott minden: zenészek,
jóféle italok és táncos lábú lányok. De a lujáni lány, a Rosendo nője
mindnél különb volt. Meghalt már, uram, és bizony évek is eltelnek, és nem
gondolok rá, de látni kellett volna a fénykorában, hogy micsoda szemei
voltak annak! Ha ránézett az ember, hajnalig se tudott elaludni.
A pálinka, a milonga, a nőcikék, egy nyájas káromkodás Rosendo
szájából, a barátságos hátba csapkodásai – én legalábbis a barátság jelét
véltem látni bennük –, egy szó, mint száz, a világ legboldogabb embere
voltam. A párommal is szerencsém volt, mert úgy igazodott hozzám,
mintha előre tudná minden lépésemet. A tangó fölkapott és vitt bennünket a
hátán, aztán előreszökött, majd újra visszaömlött alánk, és sodort tovább.
Minden férfi ropta a táncot, belemerülve, mint az álomba, amikor hirtelen
hallom, hogy hangosabb lesz a zene: a közeledő konflisról jövő gitárszó
vegyült bele. Aztán a szellő, amely odahozta, megfordult, és máshová
röpítette, én pedig újra a testemre figyeltem, meg a pároméra és a tangó
fordulataira. Egyszer csak hatalmas ökölcsapás döngette meg az ajtót, és