Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

felhangzott egy erélyes férfihang. A teremben néma csönd lett, aztán
kivágódott az ajtó, és a férfi ott állt előttünk. Olyan volt, mint a hangja.
Akkor még nem tudtuk, hogy ő Francisco Real, csak egy magas, izmos
fickót láttunk, fekete ruhában, fakószürke sállal, mely át volt vetve a vállán.
Emlékszem, barátságtalan, indiános arca volt.
Ahogy kivágódott az ajtó, egyenest az én mellemnek ütődött. Elöntött
az epe, odaugrottam a fickóhoz, és bal kézzel képen töröltem, közben a jobb
kezemmel benyúltam a zekém alá a kifent késemért, amit a bal hónom alatt
hordtam. De nem sokáig tartott a hősködésem. A fickó széttárta a karját,
hogy ki ne billenjen az egyensúlyából, és lesöpört magáról, mint valami
falevelet. Ott maradtam kétrét görnyedve, kezem a zekém alatt, a késen,
melynek immár nem vehettem hasznát. Ő meg csak ment előre. Ment, egy
jó fejjel kimagasodva a többiek közül, akiket úgy tolt félre az útjából,
mintha nem is látná őket. Az első csoport – csupa bámész talján ivadék –
gyorsan szétnyílt előtte, mint a legyező. Már ment is tovább. A következő
csoportban az Angol várta, és mielőtt még az idegen keze a vállára
nehezedett volna, akkorát sózott rá a késével, hogy csak úgy csattant.
Alighogy megvillant a kés, mind nekiestek. A terem sok könyök hosszú
volt, de úgy taszigálták rajta végig, hogy a nagy lökdösés, fütyülés,
köpködés közepette alig ért földet a lába. Előbb az öklükkel ütötték, de
aztán, amikor látták, hogy rájuk se hederít, nyitott tenyérrel vagy épp csak a
sáljuk végével csapkodtak rá, merő szórakozásból. Meg hogy Rosendónak
maradjon meg a java, mert ő ott állt a terem végében a falnak támaszkodva,
és csöndben várt. Csak a cigarettáját szívta gyorsabban, mintha tudta volna
már azt, ami a mi számunkra csak később derült ki. A Karvalyt odalökték
elébe: csurom vér volt, de úgy állt ott, mint a cövek, mögötte a kiabáló
csőcselék. Ő, akit kifütyültek, elagyabugyáltak, leköpdöstek, csak most