csillagok? A sarkon ott állt a konflis, az ülésén úgy dőlt hátra a felfelé
fordított két gitár, mint két atyafi. Elfogott a keserűség, hogy csak így
otthagyták őket, mintha mi arra se lennénk jók, hogy elemeljünk egy gitárt.
Arra gondoltam, hogy azért mi se vagyunk akárkik, és ez erőt adott.
Odakaptam a szegfűhöz, ami a fülem mögé volt tűzve, belevágtam egy
pocsolyába, és jó darabig azt a szegfűt bámultam, hogy ne kelljen másra
gondolnom. Azt szerettem volna, ha már másnap lenne, ha már vége lenne
ennek az éjszakának. Ahogy ott ácsorogtam, valaki nagyot taszított rajtam,
de szinte megörültem neki. Rosendo volt az, szedte a lábát, hogy
elpárologjon a negyedből.
- Mindenütt csak a levegőt rontod, te szaros – mordult rám, tán hogy
kiadja a mérgét, vagy mit tudom én, miért. De már ment is tovább, a
Maldonado felé, és elnyelte a sötétség; azóta se láttam.
Én meg elnéztem magam körül a mindennapi élet dolgait – a
magasságos, végtelen eget, az odalent dühösen zúgó patakot, az alvó lovat,
a sáros sikátort, a téglaégetőket –, és arra gondoltam, hogy én is csak
amolyan mihaszna gyom vagyok, mint amik itt a patakparton nőnek a
szappanvirágok meg az elszórt csontok között. Mi más nőhetne ki ebből a
szemétből, mint mi, ez a nagyszájú, de tehetetlen népség, mely csak
óbégatni és handabandázni tud? Aztán arra gondoltam, hogy minél
nyomorultabb ez a vidék, annál inkább állni kell a sarat, csak azért is. Még
hogy szemét! Tombol a milonga, a házakban pezseg az élet, és loncillatot
hoz a szél. Csudás éjszaka, de mi a fenének? Annyi csillag volt az égen,
hogy az ember beleszédült, ha nézte, egyik a másik tetején. Próbáltam
meggyőzni magam, hogy nekem semmi közöm az egészhez, de Rosendo
gyávasága és az idegen elviselhetetlen bátorsága nem hagyott nyugodni. És
ez a magas fickó még nőt is kapott ma éjszakára. Ma éjszakára és még sok