leleményem. Elmondtam néhány fejezet cselekményét és részleteit –
Kiplingtől vettem kölcsön őket, meg Farid al-Din Attar 12. századi perzsa
misztikustól –, majd rámutattam a fogyatékosságaikra. A történet egyik
esszékötetemben, Az örökkévalóság történetében jelent meg egy évvel
később, annak is a legvégén, elrejtve egy cikk mellett, amelynek A sértés
művészete volt a címe. Akik elolvasták az Al-Mu’taszim nyomában
történetét, szó szerint értették, egyik barátom még rendelt is Londonból egy
példányt. Csak 1942-ben publikáltam nyíltan novellaként az első
prózakötetemben (Az elágazó ösvények kertje). Talán méltánytalanul
bántam ezzel a szöveggel; most úgy látom, hogy előrevetíti, sőt mintaként
megszab minden későbbi történetet, amelyek valamiképpen vártak rám, és
amelyekre későbbi novellista hírnevem épült.
1937 táján vállaltam először teljes munkaidejű, rendes állást. Korábban
kisebb szerkesztői feladatokat láttam el. Ott volt a Crítica melléklete, amely
egy bőségesen, sőt látványosan illusztrált, szórakoztató oldal volt. Ott volt
az El Hogar népszerű társasági hetilap, amelybe havonta kétszer küldtem
külföldi szerzőkről és művekről néhány oldalnyi irodalmi kommentárt.
Filmhíradókhoz is írtam szövegeket, és szerkesztettem az Urbe nevű
áltudományos folyóiratot, ami a magánkézben lévő Buenos Aires-i
földalatti társaság reklámlapja volt. Mindez kevés pénzt hozott, én pedig
régen túlléptem azon az életkoron, amikor már illett volna hozzájárulnom a
háztartási költségekhez. Baráti segítséggel ekkor kaptam egy kisebb „első
asszisztensi” állást a Városi Könyvtár Miguel Cané fiókjában, kint a város
délnyugati, szürke, sivár részén. Alattam ugyan voltak másod- és
harmadasszisztensek, de fölöttem volt az Igazgató, továbbá az első és