éjszakára, talán mindre, mert a lujáni lánnyal életre-halálra megy a játék.
Isten tudja, merre tűntek el. Nem lehetnek nagyon messze. Tán itt
fekszenek valamelyik árokban, és már javában űzik az ipart.
Amikor visszamentem, és beléptem a terembe, még tartott a tánc.
Előregörnyedtem, és befurakodtam a párok közé; láttam, hogy a mieink
közül néhányan megléptek, az északiak meg ott tangóznak a többiekkel
együtt. Nem bökdösték oldalba és nem lökték félre egymást, csak némiképp
fagyos volt a hangulat, és sanda pillantások röpködtek. A zene mintha
lagymatagabb lett volna, és az északiakkal táncoló lányok egy kukkot sem
szóltak.
Én vártam, hogy valami történni fog, csak azt nem, ami történt.
Egyszer csak halljuk, hogy egy nő sír odakint az ajtó előtt, aztán
megszólal a már jól ismert férfihang, de olyan szelíden, olyan nagyon
szelíden, mintha nem is eleven emberi lény hangja volna. Ezt mondta:
- Menj be, lányom – aztán megint a női sírás. Aztán megint a hang,
szinte kétségbeesetten: - Nyisd már ki, nyisd ki, te ócska ribanc, nyisd ki, te szuka! – Erre egy
reszkető kéz kinyitotta az ajtót, és bejött a lujáni lány, egyes-egymagában.
Úgy jött be, mintha parancsra tenné, mintha valaki maga előtt terelné. - Egy szellem áll mögötte – mondta az Angol.
- Egy halott, barátom – szólalt meg ekkor a Karvaly. Az arca olyan volt,
mintha részeg volna. Belépett a terembe, és beljebb tántorgott – most is utat
nyitottunk neki – feltartott fejjel, vakon maga elé meredve, aztán
végigvágódott a földön, mint egy tuskó. Az egyik idegen a hátára fordította,
és poncsóját a feje alá gyűrte. Ahogy megmozdították, elöntötte a vér.
Ekkor láttuk meg, hogy egy jókora seb van a mellén, és kiömlő vére sötétre
festette a bordó mellényét is, amit addig nem vettem észre, mert a sál