eltakarta. Hogy hirtelenében segítsenek rajta, az egyik lány pálinkát vitt
oda, meg valami égett rongyokat. Hogy mi történt, azt hiába is kérdezték
volna tőle. A lujáni lány magába roskadva, kétségbeesetten nézte. A többiek
viszont őt faggatták a tekintetükkel; egy idő múlva nagy nehezen meg
tudott szólalni. Azt mondta, hogy a házból egy kis üres telekre mentek, és
ahogy ott vannak, egyszer csak rájuk ront egy ismeretlen alak, és rákiált a
Karvalyra, hogy most legyen nagy legény, aztán beledöfi a kését, és ő
esküszik, hogy nem tudja, ki volt az, de nem Rosendo, az biztos. De hát ki
hitte ezt el neki?
A lábuk előtt heverő ember a halálán volt. Arra gondoltam, hogy nem
remegett a keze annak, aki elintézte. De azért most ő sem adta meg könnyen
magát. Amikor a földre zuhant, Julia épp matét forrázott; a mate körbejárt,
és már másodszor került hozzám, de ő még mindig élt. „Takarják le az
arcom”, mondta lassan, amikor már nem bírta tovább. Már csak a
büszkeség tartott ki benne; nem engedte, hogy kilessék a haláltusáját.
Valaki az arcára tette a magas, fekete kalapját. Úgy halt meg, a kalap alatt,
csöndesen. Csak akkor vették le róla, amikor látták, hogy a melle nem
mozdul meg többé. A halottak fáradtsága látszott az arcán; ő volt az egyik
legbátrabb ember akkoriban ezen az egész vidéken, a Bateríától délre;
ahogy ott feküdt holtan és némán, belőlem is elszállt a gyűlölet.
- Ahhoz, hogy meghaljunk, csak annyi kell, hogy éljünk – mondta
valamelyik lány, egy másik meg töprengő hangon hozzátette: - Milyen nagyra van magával az ember, aztán csak arra jó, hogy a
legyeket etesse.
Ekkor az északi jövevények pusmogni kezdtek, aztán egyszerre ketten
is hangosan kimondták: - A nő ölte meg.