Az egyik rákiáltott, hogy vallja be, mire mind körülvették. Én
megfeledkeztem az óvatosságról, és gyorsan áttörtem a sokaságon. A nagy
sietségben majdnem kiesett a ruhám alól a késem. Éreztem, hogy nagyon
néznek, mondhatom, az egész terem. És akkor gúnyosan ezt mondtam:
- Nézzék meg ennek a nőnek a kezét. Van ebben erő és bátorság, hogy
beledöfje valakibe a kést?
Aztán elhúztam a szám, és kihívó hangon folytattam: - Ki gondolta volna, hogy a megboldogult, aki, mint mondják, olyan
nagy vagány volt a negyedében, ilyen csúnyán végzi, és ráadásul egy ilyen
döglött helyen, ahol nem történik soha semmi, hacsak valaki ide nem
vetődik és el nem szórakoztat, amíg a pofájába nem köpünk?
A provokációra senki se moccant.
Ekkor a nagy csöndben lódobogás hangzott fel odakintről, és egyre
hangosabb lett. A rendőrség volt. Kinek több, kinek kevesebb, de
valamilyen oka mindenkinek lehetett rá, hogy elkerülje a találkozást, mert
úgy döntöttek, hogy legjobb lesz, ha bedobják a halottat a patakba. Ugye
emlékeznek arra a széles ablakra, amin át kiröpült a kés? Nohát, a fekete
ruhás ember is azon át hagyta el a házat. Jó páran összeálltak, fölemelték, és
ahány centavo meg miegymás volt a zsebében, attól a sok kéz mind
megszabadította, és a gyűrűje miatt az egyik ujját le is vágták. Bizony,
uram, nagy lelketlenség ilyesmire vetemedni egy szegény halottal szemben,
aki nem tud védekezni, mert egy nála is keményebb ember a másvilágra
küldte. Egy nagy hórukk, és a zubogó, rohanó áradat már el is vitte. Hogy
ne bukjon föl a víz színére, tán kitépték a zsigereit vagy mijét, nem tudom,
mert nem akaródzott odanézni. A szürke bajszú ember le nem vette rólam a
szemét. A lujáni lány a felfordulást kihasználva kiosont a teremből.