kitartott a kegyelem tagadása mellett, áttették egy föld alatti műhelybe,
hozzá hasonló teológusok közé. Pár napra bezárták, és akkor lassan
kételkedni kezdett a tételében, mire visszaengedték. Cserzetlen bőrből
készült ruha volt rajta, de igyekezett elhitetni magával, hogy csupán
képzelgés volt, ami történt vele, és továbbra is magasztalta a hitet, és
gyalázta a kegyelmet. Egy nap alkonyatkor megborzongott. Körbejárta a
házat, és észrevette, hogy a többi helyiség már nem követi földi hajlékának
beosztását. Az egyik szoba tele volt mindenféle ismeretlen szerszámmal;
egy másik annyira összezsugorodott, hogy nem lehetett bemenni; volt,
amelyik változatlan maradt, de az ablakai és az ajtói nagy dűnékre nyíltak.
A hátsó szobában emberek voltak, sokan, őt dicsérték, azt ismételgették,
hogy nincs még egy olyan okos teológus, mint ő. Jólesett neki a hódolat, de
mivel egyiküknek nem volt arca, mások pedig halottnak tűntek, végül is
megvetette őket, és kételkedett bennük. Ekkor elhatározta, hogy dicsérni
fogja a kegyelmet, csakhogy amit egyik nap írt, másnapra eltűnt. Azért
történt így, mert meggyőződés nélkül vetette papírra a sorokat.
Sok-sok újdonsült halott kereste fel, de szégyellte, hogy olyan undorító
lakásban kell mutatkoznia. Mivel el akarta hitetni velük, hogy a
mennyországban van, megegyezett a hátsó szobában lévő mágusok
egyikével, aki aztán pompát és derűt színlelő varázslattal becsapta a
látogatókat. Amikor távoztak, visszatért a szegénység és a mész, olykor
kicsit előbb is.
A Melanchtonról szóló utolsó üzenetek arról tudósítanak, hogy a mágus
az egyik arctalan emberrel kivitte a dűnékre, és most amolyan szolgaféle a
démonoknál.
(Emanuel Swedenborg Arcana Coelestia című könyvéből)