Előszó az 1954-es kiadáshoz
A barokkot olyan stílusként határoznám meg, amelyik kimeríti (vagy
igyekszik kimeríteni) a lehetőségeit, és már-már önmaga karikatúrája.
Andrew Lang hiába próbálta meg 1880 táján utánozni a Pope-féle Odyssey-
t; az már eleve paródia volt, a parodizáló pedig nem tudta tovább fokozni a
feszültségét. A barokk (Baroco) a szillogizmus egyik alakzata; a 18.
században bizonyos építészeti, a 17. században festészeti szertelenségeket
jelöltek vele; én úgy fogalmaznék, hogy minden művészet utolsó korszaka
barokk, amikor felmutatja, majd megsemmisíti önnön eszközeit. A barokk
stílus intellektuális jellegű, Bernard Shaw pedig már megmondta, hogy
minden intellektuális munka humoros. Baltasar Gracián művében akaratlan
a humor; John Donne-nál tudatos, sőt élvezetes.
E kötet túlzó címe önmagában jelzi az írások barokkos természetét.
Tönkretettem volna, ha megszelídítem őket; ezúttal inkább egy mondásra
hagyatkozom: Quod scripsi, scripsi (Jn 19, 22), és húsz év után
újranyomatom a kötetet eredeti formájában. Egy félénk ember felelőtlen
játékai ezek az írások, aki nem mert elbeszéléseket írni, és mások
történeteinek (mindennemű esztétikai igazolás nélküli) hamisítgatásában és
kiforgatásában lelte kedvét. Ezek után a kétes próbálkozások után
kiküszködött egy saját elbeszélést – Férfi a rózsaszín utcasarkon –, amelyet
dédapja, Francisco Bustos neve alatt jelentetett meg, és páratlan és kissé
rejtélyes sikert aratott vele.