A szobrok terme
Volt az idők hajnalán az andalúz királyságában egy város, ahol az uralkodók
éltek, Lebta, avagy Ceuta volt a neve, vagy Jaén. Erős vár állt ebben a
városban, kétszárnyú kapuján se ki, se be nem lehetett menni, az csak arra
szolgált, hogy zárva tartsák. Valahányszor meghalt egy király, és egy másik
megörökölte fenséges trónját, az saját kezével egy újabb lakatot helyezett a
kapura, így végül már huszonnégy lakat volt rajta, királyonként egy. Történt
akkor, hogy egy gonosz férfiú, aki nem tartozott a királyi házhoz,
megkaparintotta a hatalmat, de ahelyett hogy maga is rátett volna egy
lakatot, eltökélte, hogy kinyittatja a már ott lévő huszonnégyet, hadd lássa,
mi van abban a várban. A vezír és az emírek kérlelték, hogy ne tegye,
eldugták előle a vas kulcstartót, és azzal érveltek, hogy könnyebb még egy
lakatot feltenni, mint huszonnégyet letörni, de ő páratlan ravaszsággal csak
ezt ismételgette: „Én kíváncsi vagyok, mit rejt ez a vár.” Erre
összegyűjtöttek és felajánlottak neki annyi kincset, amennyit csak tudtak,
jószágot, keresztény bálványt, ezüstöt, aranyat, de az el nem állt a
szándékától, és jobbjával (melyet majd örök tűz emészt) kinyitotta a kaput.
Odabent fémből és fából készült szobrok várták: arab harcosok gyorslábú
tevéken és lovakon, fejükön lecsüngő turbánkendő, derékszíjukon lógó
kard, a jobbjukban hosszú lándzsa. Valamennyi szobor életnagyságú volt,
árnyékot vetettek a földre, egy vak ember puszta tapintással is felismerte
volna őket; a lovak elülső patái nem értek a földhöz, mégsem estek el,
mintha épp csak felágaskodtak volna. Elámult a király a remek szobrok
láttán, azon pedig még inkább, hogy micsoda nagyszerű rendet és csendet
sugároztak, tudniillik mindegyik egy irányba nézett, napnyugat felé, és nem
hallatszott ott se ember, se kürt hangja. Ez a vár első termében volt. A