Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

békés, zöld mezőt, aztán egy lovat, fürgén közeledett, mint egy leopárd,
fehér csillag volt a homlokán. Aztán kért egy ménest, ugyanolyan lovakkal,
mint amilyen az előző volt, és meglátott a látóhatáron egy hatalmas
porfelhőt, aztán pedig a ménest. Akkor már tudtam, hogy biztonságban van
az életem.
Alig kelt fel a nap, amikor belépett két katona a cellámba, és a
Szenvedő elé vezetett, ahol már várt rám a tömjén, a parázstartó és a tinta.
Újabb és újabb dolgokat követelt tőlem, én pedig apránként megmutattam
neki a világ minden illúzióképét. Ennek a halott embernek, akit annyira
gyűlölök, kezében volt mindaz, amit a holtak valaha is láttak, és amit most
az élők látnak: városok, éghajlatok, a földet alkotó királyságok s a
mélyükben rejtőző kincsek, a tengert szelő hajók, a háború, a zene és a
sebészet szerszámai, a bájos nők, az állócsillagok és bolygók, a sokféle
festék, amellyel undorító képeiket festik a hitetlenek, az értékeiket
magukban rejtő ásványok és a növények, az ezüstangyalok, akiket az Úr
dicsérete és igazolása táplál, az iskolákban kiosztandó jutalmak, a
piramisok szívében található madár- és királyszobrok, a földet tartó bika és
a bika alatta lévő hal vetette árnyék, az Irgalmas Isten sivatagjai. Olyasmit
is látott, amit lehetetlen leírni, például gázzal világított utcákat meg a
bálnát, amely meghal, ha emberi hangot hall. Egyszer megparancsolta, hogy
mutassam meg neki az Európának nevezett várost. Megmutattam neki a
legfontosabb utcát, azt hiszem, ott, a hatalmas emberfolyamban, amelyben
mindenki fekete ruhát viselt, sokan szemüveget is, ott látta meg először az
Álarcost.
Attól kezdve jelen volt a látomásokban az a figura, hol szudáni
viseletben, hol egyenruhában, de az arcát mindig kendő fedte. Sosem
hiányzott, mégsem gyanítottuk, ki az. Pedig a tintatükör eleinte röpke vagy