Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

mozdulatlan illúziói ekkor már mind bonyolultabbak lettek; késedelem
nélkül végrehajtották a parancsaimat, a zsarnok pedig világosan követte
őket. Igaz, mind a ketten gyakran kimerültünk. A jelenetek szörnyűsége is
hozzájárult a fáradtságunkhoz. Csak kínzás, akasztás, csonkítás volt ott,
hóhérok és kegyetlenkedők örömei.
Így értük meg a hajnalt barmahát holdhónap tizennegyedik napján. A
tintakarika már ott volt a tenyerén, a benzoé a parázstartóban, a fohászok
már elhamvadtak. Csak ketten voltunk. A Szenvedő arra kért, hogy
mutassak neki egy jogos és visszavonhatatlan büntetést, mert a szíve aznap
halált kíván látni. Megmutattam neki a dobbal érkezett katonákat, a
kiterített borjúbőrt, a szerencsés szemtanúkat, az igazság kardját tartó
hóhért. A Szenvedő mindezt meglepődve nézte, és így szólt: »Az ott Abu
Kir, aki kivégezte Ibrahim bátyádat, és aki a te sorsodat is bevégzi, mihelyt
magam is tudom már, hogyan kell ezeket a figurákat előhívni.« Megkért,
hogy hozassam elő az elítéltet. Amikor behozták, a Szenvedő elnémult,
mert a fehér vászonnal takart, titokzatos férfi állt ott. Utasított, hogy
vetessem le az álarcát, mielőtt megölik. A Szenvedő lábai elé vetettem
magam, és így szóltam: »Ó, időknek királya, e század magva és betetőzője,
ez a figura más, mint a többi, mert nem tudjuk a nevét, a szüleiét sem, amint
azt sem, hogy melyik városból származik, én így nem merek hozzáérni,
nehogy olyan bűnt kövessek el, amiért még felelnem kell.« Felkacagott a
Szenvedő, és megesküdött, hogy magára vállalja majd a bűnt, ha bűn állna
fenn. A kardjára és a Koránra fogadkozott. Ekkor elrendeltem, hogy
vetkőztessék le az elítéltet, kötözzék hozzá a kiterített borjúbőrhöz, és
tépjék le az álarcát. Mindez megtörtént. Jaakúb megrettent szemmel végre
láthatta az arcot – saját arcát. Őrjöngve, rettegve takarta el a szemét. Erős
karommal megragadtam reszkető jobbját, és megparancsoltam, hogy nézze