Előszó
A kötetben szereplő hét szöveghez nincs szükség különösebb magyarázatra.
A hetedik – Az elágazó ösvények kertje – krimi; az olvasók egy olyan
bűntény végrehajtásának és minden előzményének lesznek a tanúi,
amelynek látják a célját, de amelyet – feltételezem – az utolsó bekezdésig
nem értenek. A többi írás fantasztikus történet; az egyik – A babilóniai
sorsjáték – egyáltalán nem mentes a szimbolizmustól. A Bábeli könyvtár
című elbeszélésnek nem én vagyok az első szerzője; aki kíváncsi a mű
történetére és előtörténetére, tájékozódhat a Sur 59. számának egyik lapján,
amely olyan neveket említ, mint Leukipposz, Lasswitz, Lewis Carroll és
Arisztotelész. A Körkörös romokban minden valószerűtlen; a Pierre
Ménard, a Don Quijote szerzőjében a hős által választott sors az. Nem túl
szórakoztató a műjegyzék, amelyet neki tulajdonítok, de nem is önkényes;
szellemi történetek a diagramja...
Fárasztó és sorvasztó esztelenség terjedelmes könyveket írni; az, ha
valaki ötszáz oldalon fejt ki egy gondolatot, amely szóban tökéletesen
elmondható néhány perc alatt. Szerencsésebb, ha színleli, hogy már
léteznek azok a könyvek, és ő csak összefoglalja, kommentálja őket. Így
járt el Carlyle a Sartor Resartusban, akárcsak Butler a The Fair Havenben;
egyik mű sem tökéletes, mert maguk is könyvek, és nem kevésbé
tautologikusak, mint a többi. Mivel én józanabb, ügyetlenebb és lustább
vagyok, inkább képzeletbeli könyvekhez írtam jegyzeteket. Ilyen írás a
Tlön, Uqbar, Orbis Tertius és a Herbert Quain munkássága.