Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

Említettem, hogy ennek a bolygónak a lakói olyan szellemi folyamatok
sorának fogják fel a mindenséget, amelyek nem a térben, hanem egymás
után, az időben mennek végbe. Spinoza a kimeríthetetlen istenségnek
tulajdonítja a kiterjedést és a gondolatot; Tlönben senki sem értené meg,
hogy így egy kalap alá veszi a kettőt, hiszen az első csak bizonyos
állapotokra jellemző, a második pedig a kozmosz tökéletes szinonimája.
Más szóval: fel nem foghatják, hogy tarthat időben a térbeliség. Füstfelhő
tűnik fel a láthatáron, azután a lángra gyúlt mező, azután a tűzvészt okozó
félig égett szivar, mindezt csak az eszmetársítás egyik példájának tekintik.
Ez a monizmus vagy teljes idealizmus érvénytelenné teszi a tudományt.
Ha magyarázunk (vagy megítélünk) egy tényt, akkor összevetjük egy másik
ténnyel; Tlönben ez a kapcsolat az alanynak egy későbbi állapota, amely
nem érintheti vagy nem világíthatja meg a korábbi állapotát. Minden
szellemi állapot végérvényes: ha csak megnevezzük is – id est, minősítjük
–, máris meghamisítottuk. Ebből az következnék, hogy Tlönben nincs
tudomány – sőt még okoskodás sincs. De az a paradox igazság, hogy van,
mégpedig megszámlálhatatlanul számos. Az a helyzet a bölcseletekkel, ami
a főnevekkel az északi félgömbön. Minden filozófia eleve csak dialektikus
játék, Philosophie des Als Ob, és ez a megsokszorozódásukhoz vezetett.
Rengeteg a hihetetlen – de vonzó felépítésű vagy szenzációhajhász –
rendszer. A tlöni metafizikusok nem az igazságot keresik, még csak nem is
a valószínűséget: meghökkentésre törekednek. Azt gondolják, hogy a
metafizika a fantasztikus irodalom egyik ágazata. Tudják, hogy minden
rendszer csak abban áll, hogy a mindenség minden jellemzőjét alárendeljük
egyetlenegynek, bármelyiknek. Még az is helytelen, hogy „minden
jellemzőjét”, mert a lehetetlent föltételezi: a jelen pillanat és a múltak
egyesítését. Az a többes szám is megengedhetetlen, hogy „múltak”, mert az