létezett keddtől csütörtökig, három meg keddtől péntek délutánig, kettő
pedig keddtől péntek reggelig. Logikus föltennünk, hogy a három időszak
minden pillanatában léteztek, ha valami titokzatos és ember számára
fölfoghatatlan módon is.”
A tlöni nyelv képtelen volt megfogalmazni ezt a paradoxont; a
legtöbben meg se értették. Akik a józan ész mellett kardoskodtak, eleinte
csak a történet hitelességét vonták kétségbe. Azt hajtogatták, hogy nem
más, csak szóbűvészkedés, és két olyan újsütetű szó vakmerő alkalmazásán
alapul, amelyet nem szentesített a közhasználat, és amely minden
következetes gondolkodással ellenkezik: a talál és az elveszít ige petitio
principiit foglal magában, mert eleve föltételezi a kilenc első garas és az
utóbbiak azonosságát. Arra hivatkoztak, hogy minden főnév (ember, garas,
csütörtök, szerda, eső) csak metaforikus értéket képvisel. Rámutattak arra a
csalárd fordulatra, hogy már kissé rozsdásak a szerdai esőtől, mert előre
felteszi, amit bizonyítani akar: hogy kedd és csütörtök közt is megvolt az a
négy garas. Azt fejtegették, hogy más dolog az egyenlőség, és megint más
az azonosság, és megfogalmaztak valami reductio ad absurdum-félét, azt a
föltételes esetet, hogy kilenc ember kilenc egymás utáni éjszakán valami
heves fájdalmat érez. Nem volna nevetséges – kérdezték –, ha azt állítaná
valaki, hogy az a fájdalom ugyanaz a fájdalom? Csak az a kárhozatos
szándék vezérelte azt az eretneket – mondták –, hogy a lét isteni rangjára
emeljen néhány pénzdarabot, és hogy hol tagadja, hol meg nem tagadja a
többességet. Azzal érveltek, hogy ha az egyenlőség azonossággal is jár,
akkor ugyanúgy azt is el kellene ismernünk, hogy az a kilenc garas csak egy
garas.
Hihetetlen, de nem ezek a cáfolatok bizonyultak végérvényesnek. Száz
évvel a probléma felvetése után egy gondolkodó, aki éppolyan ragyogó
[ 7 ]