67
Egy törtető emlékirataiból
Egyetlen célom volt az életben: hogy a herceg bálba hívjon. Sokéves
fáradozással sikerült elérnem ezt a célt. Kaptam egy ízléses papírra
nyomtatott, gyöngybetűs meghívót. „Van szerencséje...” , ekkor és
ekkor... itt és itt...
Az adott napon és órában elmentem a jelzett címre. Alkonyodott.
Ültem a taxiban, behunytam a szemem, és láttam magamat, amint
felsietek a palota lépcsőin, hallottam, amint hangol a zenekar, és a
fényekkel és gyönyörű hölgyekkel teli terem küszöbén álló maître
d'hôtel dörgő hangon bejelent.
A taxi megállt. Fizettem, kiszálltam, és elindultam a palota felé.
Kiderült, hogy a taxis egy köztéri illemhely előtt rakott ki.
Palotának se híre, se hamva. Dühös voltam a disznóra, azt hittem,
eltévesztette a címet. Ellenőriztem. De szó sem volt tévedésről. Akkor
hát valaki rosszindulatból hamis meghívót küldött, kegyetlen tréfa az
egész?
Vagy... lehet, hogy a meghívó valódi, de a bálokat már nem
palotákban tartják? Változnak az idők, a dac, önirónia és paródia
korszakát éljük. A herceg sokkal intelligensebb, sokkal kifinomultabb
annál, hogy ne haladjon a korral, sőt meg ne előzze a korát. Csak
nekem vannak naiv, ósdi elképzeléseim a felsőbb körök életéről.
A homlokomra csaptam. Hát persze! Milyen paraszt vagyok! Kis
híján járatlannak mutatkoztam a felsőbb körök szokásaiban, s úgy
tűnhetett, hogy nem vagyok elég kulturált. Lehet, hogy éppen erre
számítottak? Hehe, nem tudják, kivel van dolguk.
És merészen, fásult világfiarccal beléptem a piszoárba.
Körner Gábor fordítása