Kicsit korán kívántam jó éjszakát, mert hátravolt még az ing és a
nadrág. De félbe akartam szakítani a beszélgetést.
Sikerült, de csak egy kis időre. Alig vettem le az ingemet, fölülről
megint hallom:
- Nem oltja el a villanyt?
- Dehogynem, csak előbb levetkőzöm.
- Van, aki elalvás előtt olvasni szokott, akkor pedig én nem tudok
aludni. Érzékeny vagyok a fényre. - Analfabéta vagyok.
- Akkor képeket nézegethet.
- Itt nincs semmiféle képes folyóirat.
- És fénykép? Biztosan magánál van a felesége fényképe. Nem nézi
meg elalvás előtt? - Elváltam.
- És a gyerekei?
- Nincsenek gyerekeim.
- Mindenkinek van hozzátartozója.
— Nem, nincsen nálam semmiféle fénykép. Meg akar motozni?
— Ha nincs fénykép, akkor biztosan a pattanásait akarja majd
nézegetni egy zsebtükörben, vagy akármit... Én pedig nem viselem
el...
Nem fejezte be, mert leoltottam a villanyt. Útitársam sóhajtott
egyet, aztán csönd lett, s én már-már álomba szenderültem, amikor
elhangzott a kérdés: - Horkol?
— Nem?
— Miért nem?
— Valahogy így alakult.
— Furcsa, mert általában mindenki horkol, engem pedig zavar a
horkolás. Túl érzékeny a hallásom. - Sajnos nem szolgálhatok horkolással.
— Biztos maga abban, hogy nem horkol?
— A legteljesebb mértékben. De most, ha megengedi, aludni
szeretnék, mert nagyon fáradt vagyok.
Megengedte. Éles fényre riadtam fel, és arra, hogy valaki rángatja a
vállamat.
— Uram, uram!
Megpillantottam a hegyes orrot, egészen közel az arcomhoz.
Útitársam ágyából lefelé csüngve rángatta a pizsamám ujját. - Uram, ha maga nem dohányzik, nem horkol, és nem hagyja égve
a villanyt, akkor tulajdonképpen mit csinál?