A századelő talán azért cezúra, mert én a múlt századtól visszafele, mondhatni gerinctelenül mindent szeretek.
Különbséget teszek nagy és kicsi közt, Pázmány és Apor közt, de nem vagyok dühös Kölcseyre, hogy fájdalmat okozott
Berzsenyinek. A XX. századdal ez nem így van. (Szegény Lukács...)
Mi az, amit az írás nem tudott megadni, ami miatt érdeklődésed a film felé fordult? Mi volt számodra a Gothárral való
együttműködés legfőbb személyes nyeresége?
Amit adni lehet, nekem megad az írás. Én nem csalódott szerelmesként vagy fásult férjként kerültem a filmhez, és nem is
igaz, hogy úgymond az érdeklődésem a film felé fordult volna. Ezt ki is élezhetem: engem nem érdekel se a film, se a
színház. Engem csak a könyv érdekel.
Persze személyes nyeresége vagy tétje, az volt. A legfőbb, hogy tudok-e segíteni ennek a Gothár nevű 35 embernek. És
aztán kis dolgokat tudnék sorolni sokat, kezdve a Gothár furcsa és nagyon érzékeny magyarnyelv-tudásától mondjuk a
szinkronmunkáig. Én szeretem ezt a két filmet; ha sikere van, a filmünket, s ha nincs: a Gothár filmjét. Valójában persze
éppen fordítva: szolidáris vagyok, ha fanyalognak, ha meg repül a film, akkor lehet mondani az igazságot: egy film az a
rendezőé.
Szóval a viszonyom: komolytalan. De örülök, ha például Jeney Zoltán zenét ír a Daisyhez, vagy Szikora azt gondolja,
hogy mindezt színpadra lehet vinni. Ám azt gondolom, ez a Gothár ügye, a Jeneyé, a Szikoráé. És nem az enyém; nyilván ez
nem egészen igaz.
Azokról a szakmai gondoknál sokkal rejtettebb kudarcaidról kérdeznélek, melyekre az Otthon című írásodban utaltál –
ha lehet róluk beszélni.
Hát hogyan lehetne?Munkamódszeredet illetően csak a „filmforgatókönyv-életrajzaid”, s a Csokonai Lili-könyv keletkezéséről valló írás ad
némi támpontot. Szólnál róla bővebben?
Nem; de nem is nagyon lehet, mert könyvről könyvre változik minden. Meg a nem tudásnak, a módszer hiányának
mindig nagy szerepe van. Nem egyszerű ez, nem tudni és tudni csinálni. Tudni is, meg nem is; ha tudom, nem érdekel. A
képességeit kihasználva a képességei ellen fordulni. (És még az sem igaz, hogy mindig a legnehezebb utat kell választani.
Amin mennem kell, azt az utat kell választani. Ez általában valóban a legnehezebb szokott lenni...) De hát az se véletlen,
hogy azt és olyat csinálunk, amihez értünk. Az ember azt szeretné, hogy könyvenként teljesen új 36 író legyen. Olyan új azért
nem lesz... Aztán meg abban is van jó, az ismétlésben, aminek semmi köze a rutinhoz.
Könyveid tizenegy nyelven jelentek meg, illetve állnak megjelenés előtt. Az egyik legtöbbet fordított magyar íróként a
nyelvi akadályok közhelyén túl miben látod irodalmunk szélesebb körű európai integrálódásának gátját? Milyen
tapasztalatokkal járt ezen a téren műveid kinti fogadtatása, visszhangja?
Külföldön (úgy értem, Nyugaton, mert szocialista tapasztalatom nincs) ez a két szó, „magyar irodalom”, ténylegesen
semmit se jelent. Nem keveset, semmit. Ez például a csehvel nem így van. Nemcsak mert van egy sztárjuk Párizsban,
Kundera, meg egy lényegében elismert mester, Hrabal, hanem mert ott van Prága, a „prágai irodalom”, s ez jelent a
világban valamit, Švejket, a várost, Kafkát, tehát egy címke, egy embléma – egy cseh író erre támaszkodhat. Annak az olasz
kiadónak, ahol másfél év alatt többen megjelentünk (Kardos G., Örkény, Mészöly Miklós, Csáth, Nádas jövőre), van egy
cseh sorozata. Magyar sorozata az említett névsor ellenére nincs. Valahogy minden, ami ez ügyben történik, egyéni,
személyes marad, nem „adódik össze”.
Az, amiről a magyar irodalom ábrándozni szeret, az a bizonyos nagy áttörés, az meg tulajdonképpen nem irodalmi ügy
volna, az azt jelentené, hogy abban az üzletben nagy sikert elérni, amelyik a könyvekre, az irodalomra kint ráépült. Más
kérdés, hogy egy ilyen könyv helyet tud csinálni (l. az Eco könyvét követő olasz hullámot).
Az is eszembe jutott, hogy mindez talán egyszerűbb és durvább. Hogy valóban igaznak látszik az, hogy irodalmunk
csúcsteljesítményei a versek, azok befalazva a nyelvbe, a regényeink pedig nem olyan jelentősek. 37 Hogy nincsen nagy
magyar európai alapregény. Valóban nincs.
De ez az áttörésesdi engem nem nagyon érdekel. Alig füllentve: érdekelje ez a könyveimet, törjenek át, ha akarnak (s
főleg, ha tudnak). Olyan sok vizet eddig nem zavartak, ahogy mondani szokás, tisztes kritikai visszhangjuk van, azaz
jelentős lapokban viszonylag hosszan + fotó. Vagy még pontosabban: Die Zeit igen, Der Spiegel majdnem. Azt gondolom,
annyi történt – ami tulajdonképpen nem sok, de a mifélénkkel mégis ritkán esik meg –, hogy ha mai európai regényekről
esik szó, akkor előbb-utóbb megemlítődöm.
De hát a külföldi megjelenés az csak játék, ilyen-olyan tréfa, olyan messzi van minden, és olyan idegen, olyan irreális...A Szlovén Írószövetség által szervezett Vilenica-találkozón tapasztaltak alapján látsz-e ma a korábbiaknál nagyobb
esélyt Közép-Európa progresszív erőinek szorosabb szellemi összefogására? Mennyire fontos neked az ott kapott díj?
Közép-Európának ez nem valami dicsteljes korszaka. Lefelé megy minden. De nem is élünk börtönben. Nyilván
mindenki el van foglalva a maga bajával; ahogy mondtam, én ezt a (lehet, szükségszerű) önzőséget nevezem
provincializmusnak. Másfelől meg ha nő a szabadság, nő a nagyvonalúság is, a figyelem, és mindez növelheti
leleményességünket a saját gondjaink rendezésében vagy megértésében.