Például ha fölfognánk, azaz ismernénk (lefordítanánk és megjelentetnénk) s megvitatnánk Miłosz és Gombrowicz
grandiózus, hol latens, hol látható nagy vitáját a haza, nép, nemzet dolgában – okosodnánk biztos.
38

Sokat   lehetne egymástól   tanulni,    természetesen   azért   mindig  a   magunk  kárán   –   Közép-Európa    így van definiálva.

Az irodalmi díjakat nem kell túlértékelni. De hát azért az az egyszerűbb, ha megkapja az ember őket, könnyen akkor lehet
igazi jelentőségtelenségüket fölfogni.

Volna pedig fontosságuk, nem az író, hanem az irodalom számára, mert megint saját értékrendjéről adna hírt. Ebből a
szempontból a magyar díjak katasztrofálisak; semmilyenek, félig irodalompolitikaiak, félig szakmaiak... Ki tudja például,
hogy mit jelent a József Attila-díj? Hogy azt mire kapja az ember? A szakmai presztízse mindenesetre nulla... Egy hét múlva
már nem tudom, hogy kik kapták... Még a legjobb definíció rá: az a díj, amelyet Mészöly Miklós nem kapott meg. Tréfás.

Ezen is kéne változtatni. Ahogy pluralizálódik az élet, változik ez is. De azért egy igazán tekintélyes díjat kreálni, az nem
egyszerű. Igaz, ahogy nem tudom, mi az, hogy valaki mester, mi az, egy irodalmi folyóirat, azt sem tudom, mi az irodalmi
díj. Ezt mondjuk akkor lehet a legközvetlenebbül érezni, amikor öreg vagy kevésbé öreg kollégákat látunk, ahogy
elhomályosult a tekintetük, amikor kimondják: Baumgarten-díj. Életük fontos eseménye. Irigylem őket ezért.

Viszont olyan díjnak, melyet egy sötét, szlovén karsztbarlangban adnak át, ahol közben bőregerek vágtáznak a légben,
karsztvíz cseperész az ember nyakába, de ott ül 300 ember, és valamiért lelkesen figyelnek, a tévé közvetíti az egészet, s ha
lenézek a színpadról az első sorba, kicsit vakon a reflektoroktól – hogy sznobságomról is hírt adjak –, akkor a Handkét és a
Tomizzát látom, ahogy majszolják azt a fürt szőlőt, amit az előbb nyomtam a kezükbe (ők még nem tudják, 39 hogy mindjárt
nagyon savanyú lesz) – szóval az egész olyan hihetetlen, irreális, őrült, olyan szlovén, hogy az ilyen díjnak csak örülni lehet
nagyon. Így is történt.

És akkor még nem beszéltem a másnapról, amikor leautóztam a feleségemmel egy tengerparti halászkocsmába különb-
különb tengeri szörnyeket magunkhoz venni. Ahogy a költő mondja: Aioli! aioli!

Hogy érzed magad napjaink megbolydult társadalmi közegében? Hogyan ítéled meg a politikai s a kulturális életben
megindult folyamatokat?

Így érzem magam; ahogy válaszolgattam. Elég váratlan mindez, ami itt történik, s amiről nem tudni pontosan, micsoda.
Nagy összevisszaság van; „minden szinten szinte minden” összevissza.

Bizakodást és rémületet, rezignáltságot, fáradtságot és lelkesedést, önzőséget, nagyvonalúságot és erőtlenséget látok
együtt. Magamban is. Nekem nincs kibontakozási programom. És begubózási programom sincs. Azt csinálom, amit eddig,
nézdegélek. „És leírok mindent.”

Mit jelent  számodra    a   hit,    a   katolicizmus?

Régebben (vagy faggatásra, azaz ha színt kéne vallani) erre egyszerűen tudtam (tudok) válaszolni: templomba járó,
katolikus ember vagyok.

Csak zártan tudok felelni. Mert minden, amit mondhatok, olyan, mintha hivalkodnék. Ami meg nem olyan (tehát az
előbbi minden mégsem minden), arról meg mért újságban beszélnék... – Minden (ez a rendes minden) erről szól; ez az
egyetlen tét.

Ami konkrétabban a katolicizmust illeti: az olyan nekem, hogy egy eredeti képet használjak, mint a család. Ott látunk
meg minden rosszat a legélesebben – ott 40 is kell –, s ez az, ami nélkül az ember egyedül volna. Más kérdés, hogy egyedül
lenni, arra ezer és ezer lehetőség van; sok jó ember közt, mint az ujjam...

A szentség, a szakrális, az a művészetnek is alapszava. S erről, hogy esetlenül mondjam, a kereszténység elég sokat tud. A
hallgatásról, a hallgatás mélyén lévő szóról, a gyöngeségről, a kicsiről. Az író beszél, nem hallgat, de a csönd felé törekszik.
41

Közép-Európa mint seb, homály, hiba, esély és reménytelenségElhangzott a szlovén Vilencia

nemzetközi irodalmi díj átadásakor, Ljubljanában.
Nem tudom, létezik-e másfajta ország, de ahonnét mi jövünk, az itt jelenlévők, azon országok alapfogalma, alapélménye,
főszava: a hazugság.

Hazug országokban élünk, operettországokban. E hazugság olyan totális és intenzív, hogy szinte szép. Ezt a szépséget írta
le, fájdalmasan élvezve, a kelet-európai groteszk. És ennek van vége.

Beleuntunk ebbe, a „látszatnak és valóságnak ebbe a huzavonájába”, ebbe a tündöklő és ocsmány bújócskába, ahol mi
voltunk, vagyunk a kísérleti nyuszi. Belefáradtunk satöbbi.

A hazugságok legnagyobbika: hogy azt mondták: vagyunk. Hogy van az ország. Hogy van egy: mi.
Hát nincs. Széjjel vagyunk szedve (cincálva, verve). Pedig ha csak az én van, akkor nagy baj van. Aki egyedül van, az
mindennél jobban kiszolgáltatott.

Valamelyik jeles Közép-Európa-szakértő mondja, talán Kundera vagy Konrád, vagy mind a kettő, hogy Közép-Európa: az
egy álom. Ez nemcsak szép és szellemes gondolat, de nagyon konstruktív is. Hozzám mindenesetre közel áll.

Végre valami, ami tőlünk függ, a fantáziánktól, a tehetségünktől. Még szabadságot is álmodhatunk ide. És akkor – és ide
akartam kilyukadni – talán még az elvesztett mi-t is visszanyerjük. Mi, közép-európaiak, 42 próbálgathatjuk először, és
utána már könnyebben lehet mondani, talán: mi, magyarok, mi, szlovének, mi, szerbek, és így tovább.

Itt,     e   helyt   meg     különösen   könnyen     tudom   mondani,    mi,     mi  írók,   a   kollegialitás   közös   mi-je,  ez  az  én