Mondok hasonlatokat (szerűségeket). Ezek nem egészen nem igazak, azaz sánták ugyan, ahogy kell, de mennek valahová.
Mándy olyan, mint Garaczi László; a finomságnak és élességnek ugyanaz a váratlan ferdesége – 40 év különbséggel.
(Szándékosan fordítva van a hasonlat, nem a kóvednek megfelelően, de Mándynak megfelelően.)

Hasonlóságot látok Mándy és Nádas újabb (Évkönyv-részletek a Jelenkorban) történetkezelése között. Hogy mintha egy
könyv az valamiféle rés volna, amelyen át rálátunk egy történet részére, hogy mintha volna egy folytonosan zajló, egy hátul
forgó történet (nem mondom, hogy nagy történet, mert erről nem tudok semmit), és ebbe a történetbe lép bele és lép aztán
ki belőle a könyv – odahajol, majd elhagyja. Ez nem módszer, inkább viszony, még inkább állásfoglalás: tehát hogy van
történet, van egyén, van sors, de az erről való hírhozás útjába, finoman szólva, akadályok tornyosulnak. Ezt a felfogást,
amely a szakmánkat egyszerre mondja lényegében ugyanolyannak és gyökeresen másnak, mint a Fontanéét – nagyon
hitelesnek és hozzám közel állónak tartom. (Az én történetviszonyom, azt hiszem, másféle, de ezt most hagyom.)

Biztosan más Mészölyé és Ottliké. Mészölynek van 47 egy szekszárdi hinterlandja, gazdag, mitikus vidék – ő akörül
bóklász. Ottlik számomra ugyanúgy határon áll, mint Flaubert. Az utolsó, aki még gyorsan elmondja, mi is volt. Mit is
vesztettünk. Hogy mi az a nincs, ami most van – erről Ottlik már nem szól. (Amúgy pedig Mándy fiatalabb, mint Nádas, aki
éppen hogy fiatalabb Ottliknál, miközben Mészöly egyszerre kamasz és aggastyán.)

E születésnapi alkalomból szeretném egy kb. 22 éves (Vera korú) fiatalember utólagos háláját és köszönetét átadni, négy
írást fűzök ide (van egy ötödik is, csak most nem találom a kéziratot), 72 táján íródtak, az Egyetemi Lapokban jelentek volt
meg, később ezt-azt fölhasználtam belőlük; ha alkalmi írások voltak, leginkább ez az alkalmuk, ez a mostani.

Minarik

Végiglobban az udvaron, barna kabátja, a palást, megtörli a keramitkockákat. Az udvar közepén a kanális szája gúnyosan
sötétlik. A lányok, a szép lányok az emeletről jókedvűen nevetnek.

– Mi kell, mosodás?
Jókedvűek, de arcvonásaik már réges-rég leszáradtak. Az ő arca sem sokkal különb: a fürkésző gyanakvás és a bizodalom
egyenesei vagdossák ijesztőre. A lányok összevihognak, mutogatják combjukat, már-már jóindulattal néznének le rá,
amikor valami bizonytalan, még alig észlelhető, de már létező zavar kúszik közéjük. (Olyasféle, mint amit éreznek, amikor
egy diák, elfeledve szerepét, azt mondja komoly, szerelmes képpel: Szeretlek. Ez a zavar persze rokon a dühvel.)

– Ej, hát mi kéne, mosodás?
Ő már nyugodt. Vagy eddig is az volt? És csak a mi megnyugtatásunkra?... Hogy ne higgyük túl okos 48 nak?
Félelmetesnek, aki ennyi piszkos harisnyatartó közt sem pirul?

Még bóklászik egy darabig, kicsit meggörnyedve jár föl s alá, úgy tesz, mintha keresne valakit, mintha át akarna nézni az
ócska, festett deszkaajtókon, s nincs semmi okunk kételkedni vállalkozása sikerében, jóllehet kevéssé valószínű, hogy
ilyesféle trükkel operálna.

Valóban:    egyszer csak    odasiklik   az  egyik   ajtó    elé,    félénken    kopog,  kitárja az  ajtót,  és  int a   fejével.

–   Gyerünk,    fiú!

S   mi  megszégyenülten,    de  tiszta  szívvel kelhetünk   föl az  örömlányok  mellől.

Tavaly Marienbadban

Tavaly.

Tavaly  hol is? És  kivel?  És  egyáltalán?...

(A halványan erezett márványoszlop mögül, melyen csavarvonalban alig látható véset fut körbe, egy női fej bukik elő. A
fejen nincsenek színek: fekete-fehér pontos konstrukció. A szemöldököknek nem az orr a szimmetriatengelye, inkább talán
az az egyenes, melyet az orrnyereg középső és a száj jobb oldali legszélső pontja határoz meg. Ez utóbbi önmagában is
figyelemre méltó: valamiképpen innen indul a száj. A nő tekintetét a kétségbeesés, a gőg, a csodálkozás, az iszony tartja
életben. A csuklójára most egy fiatal férfi ujjai kúsznak. Jönnöd kell. Távol, a terem túlsó oldalán belép a fekete férj. Arca
mozdulatlan, mint egy szerencsétlen tó. Emlékszel?? Jönnöd kell. A fiatal férfi eltűnik mellőle. A férj mosolyából giliszták
nőhetnének.)

Mi az, ami valójában megtörténik? Miféle történetekben szereplünk igazán? S melyekben csak a színlap szerint? És ki az,
akit szeretünk?

(Emlékszel. Tavaly Karlsbadban. Az arcod fehéren világított, akárha a kerthez tartoznál. A kezedben egy megbicsaklott
cipő. Mezítláb mentünk tovább, 49 körbe. Illetve akkor megálltunk, mert megbicsaklott a cipő, és nem tudtuk, mi a teendő.
Hagyjon. Miért nem hagy békén?!)

A törékeny létezés. Ahogy egy vers létezik, és ahogy ezek a zárójelekbe abroncsolt jég-érmék, amiket ha a hüvelykujjal,
akár jóindulatúan is, megsimítunk – fölolvadnak. Tenyerünkben a szürkés lé maszatja.

Chaplin

A lány, aki lopta a kenyeret, a rendőr meg Charlie. És körben a tömeg, olyan, amilyen. Charlie arcán a szégyenlős mosoly,
mint egy rossz terítő: ő már tudja, hogy megváltja a világot. A lány a földre veti magát, tekereg. Persze a rendőr is tekeri.

Charlie álldogál. Toporog, a cipője talpát csúsztatja a mocskos járdán, előre-hátra. Rosszul érzi magát, ezt tudni a smink
dacára. A lány zokog. A néma tátogás: a száj siralmas barlangja.

Ekkor Charlie fölemeli a kezét. Megáldja őket? Vagy leüti? Hát ez lenne a tiszta dolog: bepancsolni ennek a nagy, vörös
tokájú rendőrnek, és kezet csókolni a lánynak. A tömeg meg tapsolna.

Amint emeli a kezét, megvillan a tenyér sápadt éle. Akár egy összeszorított szájszél. A tenyér a szereplők felé fordul.
Charlie azt mondja: Egy pillanat, uraim. Fotográfiává lassul a film.

(Mit    csinál  ez? Tényleg bepancsol?  Vagy    szétfeszíti a   dolgokat,   és  újra    összerakja? Rendesen?   Mi  ez, egy westernhős?)