Egy pillanat, uraim. Charlie higgadt mozdulata időt teremt (VAN IDŐ), ami alatt el lehet gondolkodni, a kapkodás,
rohanás okozta hibák kijavíthatók. Tényleg: a rendőr elengedi a lányt (aki lopta a kenyeret).

Charlie elegánsan, ahogy szokott, arrébb sétál. Csuklóján a bilincs, akár egy mosoly.
50

Fellini

A makaróniutcák. Macskakövek hányaveti hálórácsa.
A KEZE A ZSEBÉBEN, GALLÉRJA KISSÉ MEGGYŰRVE, AKÁR EGY ROSSZUL HANGSÚLYOZOTT KIÁLTÁS. A
SZÁJA SZÖGLETÉBEN, MINT GAZ, NŐ A CIGARETTA.

Félkörben a szép, öreg lotyók. Arcuk ráncos, de a ráncok árkai simák, selymesek. Székek az utcán. Székek, nádfotelok,
asztalok. Az asztalon sárga terítő. A vörösbor alakzatai. Az asztalok közt átsiklik egy villamos.

Csöndek: egy templomé, egy virágé, egy üregé, az éjszakáé, az égbolté, a templomé. Egy kiáltás iszonyú csöndje. A halott
s az élő csönd. A csönd és a hallgatás.

A KEZE FÖLRÖPPEN, FEHÉREN, HATÁROZOTTAN. A KAMERA MEGINDUL.
A zaj zúzalékai. Elcsörömpöl köztünk egy villamos. Apácák halk neszezése, papok spiccvasa. A macskák és a harangok.
Azok a rohadt galambok!

A sárga terítőn a vörösbor virága. Együtt a város.
KICSIT KÖVÉREBB, MINT SZERETNÉNK, DE AZÉRT TISZTESSÉGESEN FÖLSZÍVÓDIK EGY MOCSKOS SIKÁTOR
HOMÁLYÁBAN. AZ OPERATŐR A VILÁGOSÍTÓRA NÉZ, ÉS VÁLLAT VON.

Nézem őt a tévében. Az a koncepció, hogy végigzargatják élete fő terein, állomásain, ő pedig közben beszél; és tényleg,
beszél és beszél, beszél egy városról (melyet én nem ismerek, de amelynek a „helyén” lakom), beszél érzelemmel, de
nosztalgia nélkül, egy városról, ahol a lakásokban, társaságban, kávéházakban arról tanácskoztak, hogy hogyan lehetne ezt
a helyet világvárossá tenni, s ettől majdnem az is lett, egyáltalán apáék folytonosan döntöttek a város sorsáról, de
legalábbis meghányták-vetették azt, „uraim – szólt apa komoran –, ez nem Európa”, Mándy rám néz a képernyőről, még
csak el se mosolyodik, „hát tényleg nem Európa”, mondja dölyf és indulat nélkül, szinte bocsá 51 natot kérve, hogy igaza van,
aztán beszél Batthyányról, aki, lehet, megorrolt rá, de még előbb egy létráról; a létra lényegéről vagy miről, ami olyan
fontosnak látszott abban az új lakásban, s rögtön ezután, anélkül hogy akár csak a hangszíne is változott volna, egy
meggyalázott ország legyilkolt miniszterelnökéről szól, akinek emlékére fáklyás fiatalemberek gyűltek ott össze a téren...

S ahogy nézem, az jut eszembe: lehet, hogy nekem nincs ezem s azom, nincs mesterem (minek hangsúlyozom ezt
annyiszor?!) – de példaképem az volna, ő.

Apa, a franciakulcs, Európa, a Simanek Sacy, a létra, Nagy Imre, a kabinszúnyogok – függetlenség, az sugárzik
Mándyból, csöndes erővel, szinte csodálkozva, függetlenség, amelynek nincsen célja, ami felé törne, csak egy: hogy
birtokosa, úgy-ahogy, életben maradjon, ez az egy a célja.

Tehát függetlenség, és amit az egy kezemen meg tudok számolni a magyar irodalomban: semmi sértődés. A könyvbéli
pofák azok igen, vonogatják a válluk, félre vannak téve, le vannak passzolva, morognak, dünnyögnek – de az írás, a Mándy-
írás, az nem, az fényes és tág, az avval a megrendültséggel és tisztelettel beszél az életről, ahogy az élő halandónak... nem
kell vagy illik, de jó, ha így tud beszélni.

Az írószövetségi születésnapi ünnepségen elkezdte mondani a számára legkedvesebb magyar futballcsapat összeállítását,
aztán picit legyintve abbahagyta. Utána a nyüzsgésben megfogta egy pillanatra a vállamat. „Te talán érted, mért a halfoknál
hagytam abba...” Bólintottam. „Halfok. A legkevésbé sem középpálya. Még csak nem is fedezetpár.” Ez világos, erre nem is
bólintottam. „A Bajza Ágota azt kapta, amit megérdemelt”, ezt még fölemlegettem, hogy a kedvében járjak. Van nekem egy
regényem 1979-ből, amelynek utolsó mondata ez: Legyetek ott. Van Mándynak egy regénye 1963-ból, amelynek utolsó
mondata ez: Ott leszek. Amikor azt mondtam, tigris, azt mondtam, nagy. Nézem ezt a szomorú, forradal 52 mian szomorú
embert, aki – így mesélte – mielőtt elbúcsúznának, s mindketten mennének a maguk útján, egy dolgot azért mégiscsak
megkérdezne az Istentől: hogy a humora, az hová tűnt? A nincsről beszél Mándy, ő beszél erről, nemzeti nincsünk
lajstromozója.

Én nem is tudom, hogy mit kérdeznék az Istentől. A halfokra gondolok, meg arra, hogy most annyi idős lehetek, mint a
Vera mamája.
53

W. S.-napló

Mit bánom én, hogy érdemes,
vagy céltalan a dolgom?
Patak vagyok: kérdjem-e, hogy
habomat hova hordom?
Harcolok: nem tudom, kiért
és nem tudom, ki ellen.
Nem kell ismernem célomat,
mert célom ismer engem.
(W. S.: A célról)
Dicsérvén Oravecznek szép Sándor-cikkét (ÉS, 88. jan. 8.), mondom neki, hogy nekem W. S.-ről mindig valahogy múlt
idejű vagy milyen mondatok jutnak az eszembe, olyanok, amelyeket csak halott emberről szoktak mondani. És hogy ezt
szégyellem.

Oravecz hümmögött, majd röviden fölnevetett, mintha mindent tudna, pedig azért szerintem mindent nem tud (ha sokat
is). „Hát magunkról is úgy beszélünk, mint halottakról, nem?!”