Igaz, mindig is így gondoltam W. S.-re – nem mint halottra, de nem is mint élőre. Inkább mint másként élőre. Ad notam
másként gondolkodó. Másként élő: a reálisan létező élet ellenzékije! Ez volna az igazi, mély ellenzékiség, telt és egész, csak
a létezésnek kiszolgáltatva, nem egy politikai micsodának. (Bár mi csak ne becsüljük le a politikai micsodákat – ez
éppenséggel nem volna logikus. Óh, Gott-lob Frege, erlöse uns..., ami durva fordításban annyit tesz, hogy kábé váltson meg
minket az isteni töredék, melyet, ó, dicsérünk.)
Ezt a másként levést én nagyon is konkrétan gondoltam el. Áttételesen mondom el, hogy kevésbé legyen frivol:
idemásolok egy regény 378. oldaláról né 54 hány sort: ...lassított lova futásán, hunyorgó szemmel nézegette a járdán szemben
közeledő vékonyka alakot, mely a felszín fölött mintegy fél méterre suhant, akár egy angyal (kiemelés tőlem); és két
oldallal (és egy kalanddal) arrébb: S aztán még később is vissza-visszagondolt erre az „embertelen jelenetre”. „Az a
rohanás! Ahogy kiűztek az időmből!” Hátborzongató volt tehát neki Sándor úr nagysága néha. Tudniillik annak a
regényhősnek ott.
Unalomig ismételgetjük, rettenetes minden angyal; de vannak antropomorf emlékeim is. Másolok megint: mint két és
nyilván rosszcsont kölök ültünk egyszer így a járdán egy nagyon nagy, nagynál is nagyobb magyar költővel. Akkor épp
kórházban volt a felesége. Azért is ültem ott, megnézni, hogy s mint van. Régebben még beszéltünk irodalomról is, illetve
mutattam neki írásokat, ő meg dicsérte őket. Azaz, ez is nagyon ravaszul történt. Mert akkor így gondoltam, és ez nagyon
fontos volt, mert mindenhonnét visszakaptam ezeket az írásokat, de én erre, nem mondom, hogy könnyen, csak vállat
vontam, és esténként fölidézhettem a dicsérő hangsúlyokkal terhes magas gyerekhangot (hogy el is áruljam, kiről van szó).
Később már csak a gyerekeimmel váltott szót. Hallgattunk, ültünk. (Ha pedig beszéltünk, akkor kizárólag éktelen
marhaságokról. De jólesett. Például hogy mi lesz, ha bevonulnak a kínaiak. Hogy hova, az nem volt megadva. Meg a Nobel-
díjról. Hogy volna valami kitétel, még a Nobelé, hogy előremutató szerzőket díjazzanak. Igazuk van, bólogatott a drága
költő, hát én aztán tényleg nem vagyok előremutató. Szent igaz.)
1970-ben álltam először az ajtaja előtt, ahol egy cetlire firkantva állt két név: Károlyi/Weöres. Vagy a keresztnevek is?
Örömömben, még kint, azonnal elhatároztam, hogy ha majd nekem is lesz ajtóm, azon is 55 így lesz, ilyen vagabundusul, de
mire – annak idején – kifejthettem volna radikálisan bohém koncepciómat, már közös költségből vétetett s föl is
csavaroztatott egy olyan kis praktikus alamíniumos.
Hangozzék még oly hihetetlenül: írásokat vittem mutatni. Ezek műfajukra nézve mondatok voltak (később jórészt
belekerültek a Fancsikó és Pintába), egy lap, egy mondat. W. S. tényleg olyan, mint egy csodás mese: hol volt, hol nem volt.
Ha olvasott, még a szokásosnál is jobban eltűnt.
Hetyke nímand, ott olvastattam Magyarország legnagyobb költőjét.
De erre akkor nem gondoltam, annyira megnyugtatott az a nagyvonalúság, ahogy kezeltettem. Mintha abban a
könyvekkel, kézirattornyokkal iszonyatosan zsúfolt szobában két (kettő) költő ülne, s beszélnék meg éppen szakmájuk
dolgait. Ahelyett hogy tárgyszerűen eltörpültem volna, egyenrangúvá tett. Hogyan? Hogyan tudott akkor engem, vagyis a
papírlapjaimat komolyan venni? (A komolyságra még visszatérek.)
Nyilván ezért éreztem úgy, hogy dicsér. Egyszer azt mondta: A mondatod a saját farkába harap. Szóval nem egészen
dicsért – de nagy pedagógusi bravúrral lett elmondva minden. Megerősített és óvatossá is tett, lovaggá ütött, és gyanakvóvá
tett a lovagokkal szemben.
Túl jó, de azért jó, mondta például. Bagoly mondja verébnek, szemtelenkedtem aztán a lépcsőházban elfele.Valamiért (a szerencse!) mindig narancsot kaptam, soha nem mertem nemet mondani, csak ettem, ettem meg
rágicsáltam a héjat – émelyig. A Pavlov kutyája vallomásaiból: a narancsszagról azóta is automatikusan W. S. jut eszembe,
ahogy a szotyoláról, a Népstadion közvetítésével: a Himnusz.
56
Ugyan matematikus – valós – sosem voltam, de matematikushallgató az igen; olyan középfekvésű – azt hiszem,
intelligensen nem tudtam a dolgokat. De 1971-ben nem ezért kaptam geometriából elégségest. Hanem a Weöres miatt.
Hajós professzor úr Bevezetés a geometriába című könyvéből kellett vizsgáznom. (Nyilván itt kaptam rá a bevezetésekre;
megjegyezném szelíden: bevezetés ide vagy oda, az egy geometria-könyv volt, nem pedig valami, ami után most majd jöhet
már a geometria... Nem mintha ez engem nyugalommal töltene el.)
Az anyagot, mint rendesen, tudtam is, meg nem is. A vizsgáztató ez ügyben akart firtatva döntést kicsikarni. De azt nem
lehetett, mert nekem akkorra már a Paksi halászcsárdában kellett volna lennem, ebédelni egy nagy társasággal, Hubay
Miklós, olaszok, miegymás, W. S. + ü. (göngyöleg). Másra sem tudtam gondolni. Nekem most el kell mennem, mondtam az
igazságnak megfelelően, a vizsgáztató pedig bosszúsan, értetlenkedve és szomorúan bevéste a 2-est.
A Paksiban azután ismét tanulhattam valamit. (Meg is tanultam.) A pincér már vitte volna W. S. elől a tányért, tele a
maradék jóféle, de villával fölfoghatatlan szaftokkal, amikor ő – hát bizony, tényleg akár egy kisgyerek – nevetgélve
magyarázni kezdte, mennyire nem illik étteremben ezt így és például így vagy akár emígy a kenyérrel körbe-körbe – ki, tun,
kol, ni. És akkor már mindenek kitunkoltattak volt. Én 21 évem hűvös méltóságával bélszínt tükörtojással kértem – biftek
szö jajcom, máig számban a hátszín jó íze –, részint sunyi pénzbeli megfontolásokból, részint épp a konfliktusos szaft miatt.
Fölismertem hát a dilemmát, és otthagyni se lett volna merszem. Így megy ez az ősi magyar étkeknél. (Hacsak az ember
nem W. S.)
Pessoából mondjuk van négy. W. S.-t nem lehet összeszámolni, annyi.
57
Később a lányommal, a 2 éves Dórával kártyázott. Gyerekek: magukban. Én mint hülye felnőtt.