Mi a játék? Mondjuk: fittyet hányni a „dimenziókra”.
W. S. nyilván ágya sarkába kucorodva (ágyban, párnák közt), én nyilván soros narancsommal küzdve – mesélni kezdett
Jeszenyinről (vagy Sevcsenkó?), hogy az akkor hajnalban bejött volna hozzá a konyhába, mikor ő éppen kávét készített.
Sándor Jeszenyint (Sevcsenkót) fordít most, mosolygott rám Amy. Elvörösödtem. Nem..., mégse keverem össze, az
Jevtusenko, aki él, Jeszenyin (Sevcsenko) már meghalt, ez biztos, ha nem olvastam is a verseit. Világos. Akkor ez most egy
irodalmi tréfa, egy magas rendű. (Ha meggondolom, én W. S.-nél voltam életemben először – és majdnem utoljára –
úgynevezett és valóságos irodalmi emberek között.) Szóval ez egy ilyen dolog, más, mint a matematikusok közt, de értem.
Mindjárt föl lesz oldva, le lesz aratva, valaki finoman elneveti magát, lopva Amykára néztem, belé helyezve racionalitásom
nehéz bizalmát. Semmi, semmi.

És hogy Jeszenyin (Sevcsenko) dörmögött valamit a kávékészítés mikéntjéről, áttételesen tehát a fordításról mondta
volna el a véleményét, majd talán kávét is ivott, aztán meg elment, ezért, hogy ő, W. S., ma fáradtabb a szokásosnál, illetve
egyszerűen álmos. Kész. Ennyi. Aztán minden átmenet nélkül másról esett szó, és az egész úgy maradt ott a szobában, mint
az a bizonyos el nem sült pisztoly, nyílt vérző seb, temetetlen hulla.

Ez engem akkor is, most is hihetetlenül felkavar-t, az a komolyság, ahogy W. S. ezt elmondta. Komolyság és könnyűség.
(Hasonlított ehhez a nagy kutyás történetünk, amikor rámutatva két gyönyörű, vad kutyára – ikrek, kikre, bocsánat, én
csak ellenszenvvel tudtam nézni: a nagy humanista! –, így szólt: Vajon mikor leszünk mi ilyen szép kutyák? – Valóban.)
58
Mennyire nincsen itt bennfentesség, cinkosság, vagy bravúr vagy ötletesség vagy szellemesség. A játék: az a más.

Ahogy pl. Mozart, ő is újra értelmezi a komolyságot, ezt a nagy, centrális európai eszményt. Vagy ahogy fittyet hány egy
másiknak: a férfiasságénak.

A művelt magyar közvélemény (országomat egy egzisztencia-bizonyítékért! – Te ló!) csak a nagyon nagy, nagynál is
nagyobb fiainak bocsátotta meg, ha nem voltak előremutatók. Megbocsátja, de megjegyzi. Illetve ez is össze-visszább.
Például, azt hiszem, József Attilának most kifejezetten hátrány, pech, hogy, mondjuk így, baloldali volt.

A legautentikusabb pillantás, amit W. S.-re vetettek: a Kosztolányié. Ő tudta aztán igazán: ki az a szép gyermek vele
szemben. („Drága Fiam...”)

Múltkoriban láttam őt a tévében, borostásan, a szokásosnál is süppedősebben. „Mozart megöregedett.” – Ilyen mondat
nincs (nem van), mondhat a Wittgenstein, amit akar.

„Sokszor gondoltam rá azóta. Meg a Törökvészi úti estékre. Hol ez, hol az juttatta az eszembe. Hallottam, hogy Sándorral
most ez van, most az van. És mindig jó volt, mindig megkönnyebbültem. De most félek. Most előttem van legújabb
verseskönyve, a Kútbanéző, amely a múlt hónapban jelent meg. Nézem a nekem szóló beírást a címoldalon, az aláírást, a
reszketeg, tétova betűket. Mintha párás ablaküvegre vetette és megrongálták volna őket a napsugarak. Hol van ez már a
Merülő Saturnus-példányomba kapott ajánlás lendületes, magabiztos vonalvezetésétől! Elszorul a szí 59 vem. Mi lett a
kezeddel, Sándor, mitől ugrál így? – kérdem magamban. Mi történik itt, mi történik velünk? Miért hagyod, hogy kézírásod
durván, nyersen a szemembe vágja, amit a versek még mindig mesterien átlényegítenek? Ami ránk vár, de így
elviselhetetlen. Megállj, ne öregedj tovább! Nehogy végleg elnémulj ott, az ágyon! Inkább mi is elhallgatunk, akik
közeledben vagy tőled távol jártatjuk a szánkat, csak hogy ne untassunk locsogásunkkal.”

Ami a locsogásunkat illeti, abban igaza van Oravecznak. De látva W. S. reszkető kezét, én nem félek. Ő nem öregszik. Azt
hiszem, az tényleg úgy van, ahogy ő mondja, hogy vele minden megtörtént már tízéves koráig. Minden. És minden további
évet már csakis kizárólag a mi kedvünkért teljesít...

Riksa

Autó

Sárkányszekér

Ki  húz riksa?

Ki  húz autó?

Ki  húz sárkányszekér?

Ha  Kuli    meghal.

Kuli    meghal.

Kuli    neeem   tud meghal!

Kuli    örök

csak    guri-guri

60

Más így

Weöres Sándor költőt temetjük. Senkit nem tudok, senkit, akinek a sírjánál ne hangoznék többé-kevésbé nevetségesen,
de legalábbis illetlenül egy ilyen mondat.

Weöres  Sándort az  Isten   költőnek    teremtette.

Hogy ne magamra gondoljak, mert temetésen azonnal magunkat kezdjük siratni, a világra gondolok, a nem magyar
emberekre, akik nem tudják, nem tudhatják, és azt hiszem, nem is fogják tudni, kicsoda Weöres Sándor.

Nem az elmaradt nagy dicsőségre célzok, nem az ún. méltó helyre a világirodalomban, hanem arra, hogy Weöres, a
teremtés e nagy ténye, magyar tény, azaz lényegében csak számunkra nyílik meg, Weöres Sándorhoz magyarnak kell lenni.