Ezt nem büszkén mondom, de úgy, mint aki gazdag. Gazdagok vagyunk általa, és gazdagok a gyerekeink is, és a gyerekeink
gyereke is gazdag lesz.

Nem nagyon szoktuk ezt érezni, és erre sok okunk van, hogy magyarnak könnyű vagy jó volna lenni. Weöressel könnyebb
ez, ennyivel könnyebb. Más így minden, más így magyar írónak is lenni, megtisztelőbb és nagyobb dolog. Talán az utolsó
igazi, nagy nemzeti költő, első az egyenlők közt; akit soha senki nem tu 61 dott kisajátítani. Mindenkié ő, minden olvasójáé,
és senki másé.

Weöres Sándor egymaga élő bizonyítéka, élő bizonyítéka most is, az ember fönségének.
Egy közülünk, kondás és éji fejedelem, elment, és mi imádkozva eltemetjük. Nem történt most semmi. „Kuli neeem tud
meghal.” Úgy van, ahogy Károlyi Amy mondja: Weöres Sándor hazatért. Engedjük el Isten nevében.
62

Egy kellemetlen alak

Akkor ottan minden nagyon megfeszült, de amikor az eledel elkészült, kicsinység fellazult, és Cumkala feljajdult:
– Istenem, Istenem, Istenem...
Akkor megértettem, hogy nincsen Remény.
(Transz-Atlantik)
Nem szeretném itt elmondani, kicsoda volna is Witold Gombrowicz (szép róla Mrożek kifejezése: „az önmagát operáló
sebész”; ennek kapcsán én meg akkor emlékeztetnék Russell antinómiájára, a hadseregborbély konfliktusára, akinek a
szabályzat szerint csak azokat szabad megberetválnia, akik maguk erre nem képesek, ha tehát ő magát képes
megberetválni, akkor nem beretválhatja meg magát, csak akkor beretválhatja meg magát, ha nem tudja magát
megberetválni), azt se, hogy mit jelent nekem, vagy mit jelent szerintem az irodalomban vagy mit az én történetemben.

Kicsi   dologról    beszélnék,  arról   a   rettenetes  élményről,  amit    az  első    G.-könyv    elolvasása  jelentett.

Éppen tíz éve, hogy a barátom odaadta olvasni a Pornográfiát, németül, Neske Verlag. Nem szeretek németül olvasni.
Zúg tőle a fejem, olyan, mintha egy vízesés mögül hallanám a szavakat.

G. nevét először Vence-ban hallottam, jóval öregebb voltam már, mint Karol, és jóval innen a harmincon, a nagynéném
lakott ott, Károlyi Mihályné. Nagyon kellemetlen alak tudott lenni, ha akart, mesélte enyhén raccsolva. Olyan kötözködő,
tudja, Péterrr... Aztán figyelmetlenül (mert lényegében mindig csak magára figyelt) még hozzátette: Nagy író, nagy
kelle 63 metlen. Mikor olvasni kezdtem, néhány oldal után éreztem, valóban kellemetlen alak.

Akkoriban irodalmi szövegben nagyon nem szerettem a három pontokat (...). Úgy véltem, valamit megúszni akar
ilyenkor a szerző, meghátrál, elken, sejtet, és közben úgy tesz, mintha ő tudná, amit pedig nem tud, és a nem tudását nem
ismeri el (vagy gyávaságból, vagy ostobaságból), azaz hazudik. Azért gondoltam így vajon, mert az én gyakorlatomban ezek
a pontok ezt jelentették? Az írásműűűvészetemben... Hagyjuk.

Könnyen fel tudom idézni magamban az akkori dühöt vagy inkább ingerültséget. Úgy láttam, hülyítenek, palira akarnak
venni. Elkezdődött egy bizonytalansági hadművelet. (Most azt hiszem, ez a G.-írások sine qua non-ja... [!].) Valljuk be, a
hadművelet durva és egyszerű volt, azonnal fölsikoltottak, hogy itten most micsoda fatális kaland leend, s jöttek hamar a
három pontok is..., akár egy szakadék, álcázott gödör, bányaomlás: hogy volnék szíves oda belepotyogni.

Azonnal átláttam a szitán.
G. ijesztget, állapítottam meg, és hülyeségekkel ijesztget. Hogy már megint lehullt egy falevél, miközben egy nő lehunyta
a szemét. Na és aztán! És hogy Henya akkor köhögött, amikor Karol az orrát túrta! Éppen akkor!!! És túrta! Meghogy
Friderik rágyújtott... de milyen lassan!... évszázadok teltek közben el... Ugyan már! És hogy ez alatt nem nézett senkire. És
aztán?! De hisz közben együtt eltaposták a gilisztát!

Elég, gondoltam. De mielőtt ezt gondoltam volna, azt tehát, hogy ez túlzás, kitalálás, hisztéria, akkor váratlan hirtelen a
könyv állította ezt, hogy elég, ez túlzás, kitalálás, hisztéria.

Restelltem magam, ahogy Witold a könyvben, hogy hagytam magam rászedni. De ha így, ha evvel nem vagyok egyedül
(mert éppen maga a regény is így van), akkor vajon tényleg csak rászedés mindez? Valóban csak ennyi? Hogy lehet-e, hogy
hazugság szolgálja az igazságot és igazság a hazugságot? (Mindenesetre „valaki” szolgál...)
64
És hiába haladtam óvatosabban, a könyv mindig előttem járt, előbb visszakozott, előbb lett épeszű. Meglepődtem. Ez a
könyv nem csinál úgy, mintha... Nincs igazság. De azt nem mondja, hogy semmi nem volna igaz, hiszen állítja, hogy van
bűn. Szóval ez a könyv nem számít rám, nem kéri a segítségemet, a cinkosságomat, a jóindulatomat (mint annyi közép-
európai könyv), nem kéri a műveltségemet, az értésemet, ez a könyv csak saját magára számít. Senki másra, csak saját
magára. (Erről van szó.)

Nem mondható, hogy örülne ennek. Akire számíthat – önmaga –, kétséges figura. Megbízhatatlan, szenvedélyes, áruló
lélek. Erre nem gondoltam, arra, ami ebből következik, hogy én is ő vagyok, lehetek, én is Witold, illetve witold vagyok – és
ettől megrettentem.

Mi ez? Mi ez? Mi történt? Nyugodjék meg, kérem... Ez csak amolyan ábrándozás... Mégis... Addig-addig tette föl a könyv
a kérdéseit, újra meg újra, szégyenkezés nélkül, és megint és megint, míg a hadművelet célt nem ért. Minden szó inogni
kezdett, remegni, billegni, reszketni – ez lett a következménye a sok kérdezősködésnek. Addig-addig kérdezgette G., mi
igaz, mi nem, mi igazi, mi nem, mi élő, mi nem, mi forma, mi nem, azaz mi vagyok én, mi nem – hogy inogni kezdett a
világ, remegni, billegni, reszketni. Mi ez? Mi ez? Mi történt? Nyugodjék meg kérem... ez csak amolyan ábrándozás...

Elolvasván a könyvet, megváltoztam. Egy szóval mondom: öregebb lettem. Félénkebb, tisztább, bátrabb, romlottabb;
látni vélem a semmiséget, mely iszonyatos pusztítást végez, a temérdek gyilkosságot pillanatról pillanatra, ahelyett, hogy