Jársz templomba? azt kérdezem: Jársz nőkhöz?, látom a barátom lecsukló szempilláját, igen, az ember a harminca 65 dik éve
után belép a förtelembe. Aljasság, árulás, bomlás, haldoklás, kín és borzalom. Például falevél hull, miközben egy nő
lehunyja a szemét.

De  vajon   amit    mondok, nem valami  más helyett mondom-e?

Ide másolom még azt a   párbeszédet,    melyet  egy budapesti   külvárosi   kocsmában,  úgymond,    hallottam:

–   Hát most    látja.  Ennek   nem ez  a   módja.  Túlságosan  egyszerű    ez. Az  ám, túlságosan  egyszerű.

–   Bizony, uram,   így van elbaszva    ez  az  egész,  Ádámtól Éváig.

–   Maga    tud repülni?    Kormányszinten, úgy értve...

–   Én  nem vagyok  egy reneszánsz  alkat,  pajtás. A   csillagos   ég  fölöttem,   de  milyen  erkölcsi    törvény bennem? Mi?!

Mintha G. is ezt kérdezné állandóan. Mintha ez volna az ő kérdése. Én meg úgy vagyok, mint Hipolit, felsüvöltök: A
csillagos ég fölöttem, de milyen erkölcsi törvény bennem?, s azután tűnődve suttogom magamnak: A csillagos ég fölöttem,
de milyen erkölcsi törvény bennem?

Azután megint felsüvöltök: Az a legrosszabb az egészben, hogy menekülni sincs hova. És azt suttogom, saját használatra,
alig hallhatóan: Az a legrosszabb az egészben, hogy menekülni sincs hova...
66

Miért

Arra kellene itt most válaszolnom, mért is szeretem ezt a Móricz nevű írót, azon előre kitervelt cél érdekében, hogy
nőjön-e a rádióműsor hallgatási hányadosa, mely műsor előre kitervelt célja az olvasási szenvedély fölszítása volna,
gondolom.

Ennyi kitervelés talán már gyanút kelthetne, joggal. Amúgy is gyanakvó kedvünkben vagyunk. Merthogy annyit hazudtak
itt már. Timföldben, pusztaságban és hazugságban gazdag vidék ez.

Választott témánknál maradva: errefelé nagyon sokféle ember szerette már Móriczot. Biztosan lehetne egy jó kis gonosz
műsort csinálni, hogy ki mindenki törölte belé s minő okból dicsérő lábát Móriczba.

Most akkor én? Kicsit másról beszélnék.
Az ún. klasszikusok helyzete mindig nehéz; halmozottan hátrányos helyzetűek ők. Mert például kanonizálódik az az új,
amit hoznak, használtatik, magától értődő lesz, beépül – és ez rendjén való, hisz éppen így változik meg a világ, ha
megváltozik. Ez megtévesztő lehet: első pillantásra a klasszikus: jól fésült. Egy intelligens öregúr.

Hát még ha hozzávesszük a kisajátítási akciókat. (Ezekben a magyar irodalomtörténet, főleg ez újkori, nem szűkölködik.)
Például kitalálták ezt a fősodort, hogy volna az irodalmunkban egy fősodor, petőfi–ady–móricz–józsefattila... Aligha van
ilyen; fősodrók – azok vannak, és persze vannak sodorok is, csak nincs 67 köztük fő. Aki azután ebbe a nem létező fősodorba
belepottyant szegény, arra keresztet vethetünk, azt élő olvasó saját jószántából elő nem vette.

De mindez félrevezető (és félrevezetés). A nagy író soha nem jól fésült, hiába frizérozzák a – bocsánat –
álkultúrborbélyok, a nagy író mindig botrányos, az igazság botrányát sugározza, és főként a szabadságét.

Csak erre akarom fölhívni a figyelmet. Nem mondom, hogy olvassák Móriczot, mert ilyet úgyse lehet mondani, majd
olvassák vagy nem olvassák – de minden olyan emberre, és ilyen Móricz Zsigmond is, rettenetesen rá vagyunk szorulva, aki
erre a szabadságra, a saját szabadságunkra emlékeztet és hív minket.
68

A bohóc

Áll a   senki   földjén,    és  mi  hálásan röhögünk    rajta;  ő   a   bohóc.

A bohócnak nincsen kora – bár öregedvén lisztes arca egyre magányosabb lesz, egyre szomorúbb, pusztább, mert egyre
többet tud. A bohóc kenyerespajtásunk – noha nem lekenyerezhető. A bohóc meglehet pojáca, ripacsnak biztosan ripacs,
de nem udvari bolond.

A bohócban sok NEM van és egy nagy IGEN. Mert farba rúgható, ki nem, megalázható, földbe taposható, még ki is lehet
tüntetni: de az az IGEN, az kikezdhetetlen. A bohóc már rég nincs – őt nem védi semmi, ahogy a nem-bohócokat sem –,
amikor egy kisfiú álmában, mert kisfiú és álom van, lesz is mindig, hangosan fölnevet. (Rosszat álmodtál, fiacskám?)

De elég is. Ne oldalazzunk. A bohóc, ez az árva, siralmas, link, mulatságos pofa, ő az, aki szabad. Tudjuk, ennek ára van.
Én meg is tudom pontosan mondani ezt az árat: a bohócot szeretni kell, ez az ár, nem kevés. Ő pedig cserébe: kinevet
minket. És saját magát. Ez az ő esélye.

A Sándor György nevű bohóc április 4-én (láthattuk a zászlókat) 50 éves volt. Az Isten éltesse!
69

Olvasók, írók és zsiráfok

Nem szerencsés, finoman szólva, ha olyasmiről beszélünk, amit nem ismerünk rendesen. Most, itt többé-kevésbé ez a
helyzet. Béládi Miklóst én alig ismertem, noha volt egy-két heves találkozásunk, szóban, írásban. Inkább egy fantomról
beszélek, azt hiszem, egy víziómról, aki így alkalmasnak tetszik, hogy néhány lényegesnek tűnő tapasztalatomat,
fölismerésemet és élményemet a nyakába varrjam.