Irodalombarát, írtam „róla” egy regényben, ami e pillanatban inkább igaznak tűnik, mint szemtelennek, és eléggé
fontosnak vagy legalábbis ritkának. Hogy valaki az irodalom barátja volna elsődlegesen. Béládi, akinek ezer funkciója volt,
irodalmi és irodalompolitikai súlya, legendás munkabírása – megkockáztatom: a legjelentősebb mint olvasó volt. Egy nagy
olvasó.
(Zárójelben – azért így, mert nekem is többe van! – az említett irodalompolitikai súlyról. Én az irodalompolitikáról nem
sok jót tudok elgondolni, nem is csak erről a konkrétról, ami van nekünk – vagy mi őneki –, hanem általában és elvileg
sem, azt gondolom róla, és nincs módomban kevésbé komolytalanul fogalmazni, hogy olyan, mint a zsiráf, az meg olyan,
amilyennek a vicc mondja, hogy hát látott-e már bátyám zsiráfot?, egyszer, fiam, hogyne, de az se az volt! Szóval hogy
70 ilyen állat nincs. Mert mi végre? mi haszonra? Ha úgymond jól működik, nem zavar. Ez a maximum, hogy békén hagy.
Csak bajt hozott a művészetre és művészekre. De akármennyire nincsen is: van. És akkor, ez érezhető, nagyon is
hiányoznak az olyan emberek, mint pl. Szederkényi vagy Béládi, Béládi, aki egyszerre volt barátja Tóth Dezsőnek és
Mészöly Miklósnak. A jobb megértés végett mellékelem Zsófia nevű gyermekem A zsiráf c. munkáját. „Sok kiszsiráfokat is
rajzolhatok?” „Muszáj?” „Muszáj.” És: „Mit eszik ez?” „Gondolom, növényevő.” „Mozart az növény?”)
71