E s t e r h á z y P é t e r

A h a l a c s k a c s o d á l a t o s é l e t e

A halacska csodálatos élete

3

Előszó avagy a halacska búcsúja

Ez a kötet tulajdonképpen A kitömött hattyú folytatása, az azóta írtakat gyűjtöttem össze, mindent, ami nem regény és
nem elefántcsonttorony-cikk. Az utóbbi két-három évben szívesen voltam afféle alkalom szülte tolvaj (olykor önmagamé;
ezeket úgy hagytam, nem retusáltam). Ennek lehetőségét az új szabadság adta, mozgató erejét pedig a remény és a félelem,
a remény, hogy itt most végre lesz valami, és a félelem, az aggódás, hogy nehogy nagyon félre menjen ez az egész.

Remény, félelem – jut is, marad is. De most nem gondolom, hogy itt elvadulhat a helyzet, és nem gondolom, hogy élni
tudnánk, ahogy mondani szokás, a történelmi eséllyel. Ahogy senkinek a világon, nekünk, magyaroknak sincs
elképzelésünk, látomásunk a jövőről. Nem leszünk a szabadság laboratóriuma. Inkább a szabadság cselédjei...

Kelt Rómaifürdőn, 1991 tavaszán
5

A halacska

Ez az írás külföldi hallgatóság számára készült 88 tavaszán, afféle beszámoló a mai magyar irodalomról („és ne legyen húsz percnél több”). Mivel az
átlagnál akár műveltebb ún. nyugati (északi, déli, keleti) nemhogy keveset, de az égadta világon semmit nem gondol, ha azt hallja, magyar irodalom
– ezért inkább a közép-európaiságról írtam, arról a térről, amelyben ennek az ismeretlen irodalomnak léteznie kell, lehet, adatik.
Itthoni fölhasználásra talán át kéne igazítani, de inkább így hagyom, leplezőben, egy-két lábjegyzettel megtámogatva.
Közép-európaiak vagyunk: az idegrendszerünk elrongyolt, a vécépapírunk kemény.
Az esélyem itt, most kb. annyi – hogy tanult és elfelejtett szakmámból vegyem a példát –, mintha mondjuk a Banach-
terekben végzendő Pitman-becslések minimax tulajdonságairól kéne fecsegnem, annyival könnyebben ott, hogy akkor
rögtön világos volna a nehézség. Ön, kedves Olvasó, ingerülten egy Ön mellett lévő fülhöz hajolna – mit?! mit mond?
milyen Banach? Ingeborg?... most pedig vélhetően és nagyon helytelenül nem hajol semmiféle fülhöz kérdezni – mi?!
milyen magyar? irodalom?

Van egy szép magyar esszé Bojtár Endrétől, a címe: A kelet-européer pontossága, amely így kezdődik: Kelet-Európával
foglalkozom. Ez a hányaveti kijelentés ugyanolyan, mintha az ütött-kopott, rozsdafoltos fürdőkádba zárt, s szenteste
kivételével némaságra kárhoztatott halacska így szólna: a fürdőkáddal foglalkozom. Ráadásul a bennünket körülfolyó
pi 7 szoknak nincs is valamilyen meghitt, otthonos jellege: a víz jéghideg, s minduntalan életnagyságú hadihajókat kell
kerülgetnünk.

Szóval  én  vagyok  ez  a   mai napra   rendelt halacska,   éji Morgenstern-parafrázis.

A mottó szerint közép-európainak lenni azt jelenti, hogy a kultúránk nyugatias, az életünk pedig keleties. Klasszikus sem-
sem helyzet, illetve is-is: föltéve, ha az ember elég tehetséges, de hát ez legföljebb utólag derül ki, holnap; ma nem segít.

Ez a kettősség vagy köztesség minden mozdulatunkban benne van, minden reflexünkben és nyilván a könyveinkben is.
Az én országom úgy küzd ökológiai válsággal, hogy sohase élvezhette nyugalomban az ipari társadalom kellemeit,
egyszerre akar a természettel kibékülni és azt az utolsó pillanatban für alle Fälle leigázni, van a jóléti társadalom fáradtsága
és fásultsága, és van a bírvágy, a jólét és annak mámora nélkül, Haben és Sein karonfogva jár, és úgy van női emancipáció,
hogy sose volt férfi emancipáció – nálunk már az is meghaladott lehet, ami még el sem jött.

Úgy van posztmodern, hogy a modern sose járta, járhatta végig az útját, és természetesen nálunk is folyik vita a
posztmodern igazi arculatáról – de ennek részletezésétől jóságomban megkímélem Önöket.

Magyarországon az irodalom mindig nagy becsben állt. Azt írja egy helyt Ottlik Géza, „akit a legmértéktartóbb jelzővel se
mondhatok kevesebbnek, mint rendkívül jelentékeny írónak”: Szép dolog az, ha valaki nagy hadvezér vagy nagy államférfi,
de bizony az 8 íróhoz képest ők csak apró-cseprő ügyekkel bíbelődnek. A költő az igazi ember: példája és teljessége az
embernek. A nagyság nála kezdődik, és nála ér véget. Ez az értékelés, ez a hangulat vette körül Magyarországon az
eszmélkedő gyereket, az öntudatra ébredő iskolás fiút. De vajon lehet-e másféle becsvágya egy kis nép fiának? Ép
humorérzékkel vágyakozhat-e valaki arról, hogy nagy dán hadvezér vagy nagy észt államférfi legyen belőle? Így aztán a
nagy francia hadvezéreknél vagy a nagy angol államférfiaknál is többre tartottam a költőket.

Én azonban így folytatom: az irodalomnak ez a presztízse, ez a súlya messziről talán irigyelhető, mert valódi igényt jelez,
és azt mondja, van olvasó, ami, tudjuk, nem mindig hihető, mindazonáltal olyan súly, ami nagyon nehéz, mert nem maga
kérte az ember, nem szabadságból, hanem kiszolgáltatottságból fakad, és ebben a kiszolgáltatottságban forr egybe író és
olvasója – ami nem egészen az a romantikus egység, amiről áhítoztatott. Ára van ennek a presztízsnek.

Úgy gondolom, hogy az irodalom mindig a saját létezése határán kell álljon, kell önmaga iránt valami kétséget
tartalmaznia (támasztania); az előbb vázolt helyzettel ehhez itt jön még egy külső kétség, kétségbevonás, paradox módon
úgy, hogy nagy jelentőséget tulajdonítanak neki: és lényegében azt kérik tőle, ne legyen irodalom, légy szabadságvágyunk
szószólója, légy parlament, oldd meg az életünket!

Ez   az  alaphelyzet     megingott,  változóban  van,    de  nem     egészen     úgy,    hogy    normálisan  minden  a   helyére     kerülne,    inkább