E ledér kitérő után vissza az ideális olvasóhoz. Akiből kevés van. Aki fütyül minden könyvön kívüli szempontra. A jó
olvasó szűz, újra meg újra. Mindig mindent elölről kezd. Szűz és bátor. Van bátorsága önmagához igazodni. Olvas, mert ez
neki így jó. Azért olvas, amiért eszik.

Jó  olvasó  nélkül  nincs   jó  irodalom.

A Béládi nevű olvasó életét nem tettem könnyebbé. Kedve szerint talán mást evett volna, mert más szakácsokon
nevelkedett, másra volt gusztusa és éhe. Úgy szokta meg, hogy a szakácsok komoly, bajuszos férfiak, és kezdett volna
aggódni, mi lesz szegény, sok szenvedést megért vendéggel, ha ilyen, nem tudni, milyen kölykök kerülnek a sparheltek
mögé...

Rendesen a magyar történetnek itt van a vége, a szokások – okadatolt – béklyójában, és, a hasonlatnál maradva, nem az
ízek nagy szabad birodalmában. Megy mindenki a maga útján – megy amerre lát, és ezt nevezi a maga útjának –, s fittyet
hány a másikra anélkül hogy igazán tudná, ki a másik (és ki ő). És utunk mellett kibúvónk is van: nem tehetünk most, épp
másként, bajban vagyunk. Csak hát a baj hülyít is.

Nem könnyű ebből a táncrendből kilépni. Béládi ki tudott lépni. Látni véltem rajta a viaskodást, örömét, hogy valami
szerinte „jó”-ra lelt, és szomorúságát, hogy így megváltoztak a dolgok (idézem őt: „e jegyzet írója, más irodalmi
eszményrendszerben nevelkedve, nem kevés mélabúval kénytelen rögzíteni az idő múlását...”), egyfelől értéket kénytelen
észlelni, nincs más választása, másfelől – tréfával szólva (?) –: engem. Igazán tiszteltem ezért a küzdelméért, béka voltam,
amit le kellett nyelnie, és ő le is nyelt. Elfogultan beszélek tehát, hiszen egy hódításról számolok be (szemérmetlenül) – de
elfogultságom talán nem csökkenti annak az értékét, ami itt történt: mert olyan kevésszer 72 látni azt, hogy valakit
elfogadnak, elfogadunk olyannak, amilyen, akkor is, ha nem egészen az ínyünkre való, nem akarjuk átnevelni, s nem azt
keresik a könyveiben, könyveimben, ami nincs bennük, és akkor ezen fanyalognak (klasszikus fogás az 50-es évekből, amit
aztán a legváratlanabb helyeken látok alkalmazni – ismétlem: a baj hülyít is), hanem azt nézik, mi van bennük, és mi
hiányzik, azaz előítélet nélkül olvasgatnak, olvasgatnának, nem méricskélve, milyen következményekkel jár mindez.

Manapság mintha még növekednék is a más-ság ellen való türelmetlenség, agresszivitás és főként figyelmetlenség. Mert
azért az igazán rossz olvasó nem az, aki félremagyaráz, tompa, buta és önző, hanem az, aki dölyfösen nem olvas, az a
legrosszabb. Vagy ki tudja. (Persze, hogy egy író kit tart jó olvasónak, köztünk szólva az könnyen megmondható, láttuk – ó,
a hiú állat –: hát aki őtet olvassa...)

Az a rész a regényben így van: Mint amolyan művészember, a mester hátradőlve székén, élvezettel hallgatta ezt a
konstrukciót, melyet senki nem rontott el, ahol senkinek nem volt őszinte vagy annak szánt mozdulata.

De aztán hirtelen belefáradt ő e permanens ugráskészségbe, elege lett a jólneveltségből. „Mindenki nagyon udvarias volt,
halk, elegáns, fórném és tahó.” Neki pedig ettől bedugult a füle, zúgott, mintha víz ment volna belé, noha nem ment belé.
„Istenem, isten.” „Mit motyogsz?” – kérdezte a szomszédja, Miklós úr, egy irodalombarát. „Miklós bátyám, tűzzünk innét,
az isten szerelmére!” „Csiba te” – mondta a tapasztalt férfi.

Halálában mindenkinek számos barátja lesz. És ellensége. (Látni Béládi esetében is, látni azokat az írásokat, melyek sose
születtek volna meg, nem mertek volna, életében.) Én se ez nem vagyok, se amaz; én csak emlékező vagyok, aki emlékezik
egy hiányzó emberre.
73

Zsófi mesél

Az éjszaka egy sárkány meg akart enni. Futni kezdtem, mint egy nyúl, mire a sárkány is nyúllá változott. Amikor utolért,
nagyon megtetszettünk egymásnak, és el is vett feleségül, és azóta boldogan élünk, két nyuszik.

Érted?! Szóval valójában nem két nyúl, hanem az egyik én vagyok, a másik meg a sárkány. És persze, tudod, ez csak
mese. Igaziból azonnal fölfalt az az állat!
74

Jó

Te vagy az én apám?
Mgen.
Az édes apám?
Mgen.
És jó ez neked?
Kicsit úgy vagyok a szülőségemmel, mint a magyarságommal: nem létezik külön. S gyanakodva is nézem a főállású
szülőket. Az áldozatos szülőket. Én nem áldozom föl magamat a gyerekeimért, hiszen úgyis odaadok nekik mindent, amit
tudok. (De ragaszkodom a banánrészemhez...) Az áldozatos szülő enyhén és folyamatosan sértett – s várja vissza, amit
befektetett. Ő az ideologikus szülő: aki áthárítja az életét a gyerekeire, így személyteleníti el, teszi puszta alibivé.

(Zárójelben: amiképpen a főállású szülőket, azonképpen a főállású katolikusokat se szeretem. A program-katolikusokat.
Akik megbotránkoznak, mondjuk, egy ordenáré szón – de fölháborító módon nem háborodnak föl mondjuk a hazugságon;
akik azt zsolozsmázzák, hogy szeretet, szeretet, miközben nem érdekli őket az igazság, mert remélik, kikerülhetik, nem
akarván tudni, hogy a szeretethez csak az igazságon át lehet jutni. Még szerencse, hogy ez a proletárdiktatúra van, vagy
micsoda. Mi lenne itt egy keresztény kurzus idején, rossz rágondolni...)

„Vatertum ist Parodie.” Én, mint apa, az édesapámnak vagyok paródiája. A fiam (fiaim) meg az enyém – lesz, ha,
szegény.