A korombéliek apa-anyasága elvileg nem tekintélyre alapozódó. Ebben van jó és van nem jó.
75

Mint szülői-nevelői elvet jónak tartom, hogy „nőjenek, mint a dudva”, azt értve ezen, hogy a példa a nevelés, az életünk,
az, amit látnak. Ami nem jó ebben az emancipáltságban, az az, ami nem igaz benne. Mert ha baj van, csak azt rángatjuk elő,
ami van: hatalmat, tekintélyt, erőt. (Legföljebb „utána” bocsánatot kérünk, ellentétben mondjuk a Thomas Mann gyerekek
atyjával.)

Aztán meg bizonyos dolgokat talán nem is lehet másként, nekem kell döntenem, mert a gyerek nem tud – a klasszikus
példa erre a barátkozó, a gyereket tűzzel-vassal egyenrangúnak tekintő álnevelésre: döntsön az a gyerek szabadon, s
mondja meg, akar-e megtanulni beszélni vagy sem, én nem fogom kényszeríteni...

Persze ennek a másik fele: hogy egy gyerek teljes jogú ember – ezt minden következményével együtt látni s elfogadni:
nehéz.

Egyre több család nélkül felnőtt (megnőtt) emberrel találkozom. Már – elvileg, szociológiailag – „mi” is effélék volnánk,
hallgatag, megalázott apák, nyúzott anyák maradékai... Ingatag, lebegő embereknek látom sokszor ezeket, akik nem tudnak
és nem is mernek semmire se támaszkodni. Bizonytalanok mindenben, érzelmeikben is, intellektuálisan is. A családtalan
embernek, mintha minden még nehezebb volna. Mintha a gyökereitől fosztatna meg, mintha kultúrája se volna, hazája se –
pedig csak apja nincs, meg anyja. Hajlamos vagyok olykor ezt is a rendszer számlájára írni. Megterhelt kontó.

Én könnyen és szívesen tudok csak jót látni a gyerekben, egyfelől, hogy épeszűvé kényszerít (egy afféle mai búvalbélelt
értelmiséginek például könnyen eszébe juthat, hogy mért is kelne föl reggel – s ezt, ha már kérdés, nehéz jól megválaszolni;
szülőnek ez nem nagyon tud az eszébe jutni: reggelit kell adni), szóval a 76 földre húzza az embert. Másfelől rögtön az
ellenkezője is! Ők azok, akik nem hagyják, hogy túlságosan normális legyek, földhözragadt; radikalitásukból,
anarchiájukból, tényleges tisztaságukból és hitükből bőkezűen adományoznak a satnya felnőttnek.

Tényleg áldás   a   gyermek,    a   földről beszél, mely    nehéz,  s   ahonnét vétettünk,  és  az  égről   beszél, amely   az  ígéret  földje.

Volna még itt egy alig hihető utóirat. Képtelenség a szövegen belül valószerűsíteni, ami hiba, tudom, de annyira a hatása
alatt vagyok, hogy nem tekinthetek el tőle.

Ma, most, ahogy gépeltem ezt a pár sort, valami apróságon nagyon és nagyon csúnyán összevesztem a négy gyerekem
egyikével. Nem állunk szóba most egymással. Ez nyilván eltart estig. Mindenféle büntetéseket is kiszabtam persze, és
üvöltöztem is. (Stb.) Miközben itt ülök, és írom ezt a himnuszt a gyermekről. Ez annyira groteszk, hogy alig elviselhető.
Mindjárt ki fogok menni a szobámból, s megkérdem a mondott gyermeket, írjam-e bele az afférunkat, s ő vállat fog vonni,
és nem néz majd rám. – – – – Most megyek, s felolvasom neki az egészet. Jó.
77

Az ünnepi beszédEgy duinó-i főiskola évnyitó ünnepi beszéde – Bécsben, 87-ben

egy ünnepi beszéd

Hölgyeim    és  Uraim,  gyerekek!

A helyzet elvileg a következő: adva volna „eine trotz ihrer relativen Jugend historischen Traditionen verbundene, in ihren
Ansichten jedoch sehr heutige schöpferische Persönlichkeit”„viszonylagos fiatalsága ellenére a történelmi hagyományokhoz kötődő,
nézeteiben mindazonáltal nagyon is mai alkotói személyiség” (a fölkérő levélből), Zitat ende, aki személyében, ha nem is biztosítja, de akár
egy rossz költői hasonlat, semmitmondóan jelzi a megnyugtatóan fejlődő kelet–nyugati kapcsolatokat, in concreto: az
osztrák–magyar közös nagy-múltat, s mindez termékeny talaj volna, európai humusz, ahonnét ágálhatna az a
Persönlichkeit, fölvillantva a serdületlen ifjúság előtt a fényes és didaktikus lehetőséget, hogy ha majd most tanulni fognak,
szorgalmasak lesznek, tehetségesek és fegyelmezettek, akkor egy szép nap, bizony, akkor egy szép nap belőlük is Ünnepi
Szónok lehet. – Si tacuisses, orator mansisses.

Egy ünnepi szónok az magányos lény, elegáns, nyomorult pára, szavait nem hallja senki sem, még ő maga sem. De hát
egyáltalán ki tud ma kihez szólni? Milyen szónak van hitele? Fiatal nem hisz az öregnek és viszont, férfi a nőnek és viszont,
diák a tanárnak, alattvaló a királynak, lila színű politikus az ibolyaszínűnek, 78 kelet-európai a nyugat-európainak, fekete a
fehérnek, gyónó a gyóntatónak és viszont, és nem hiszünk Istennek se, hisz szempontjai zavaróan különböznek a
miénkéitől; politikai pártállástól, nemtől, vallástól, helytől, időtől függetlenül: folyamatosan gyanakszunk.

Ami engem illet: semmi esetre sem szeretnék most hazudni és nem szeretnék egészen őszinte se lenni. Ahhoz, hogy
„unsere Überlegungen zur Situation der Jugend in unserer Welt”„a fiatalság világunkbéli helyzetéről szóló megfontolásainkat” (a fölkérő
levélből) megtegyük, jó volna pontosan ismerni a nem felnőttek esélyeit és reményeit, és egyáltalán, hogy megfontolásokat
tehessünk: a magunkéit. De ha most egészen őszinte volnék, akkor bármilyen úgynevezett „helyzetről” már-már csak
destruktívan tudnék beszélni, és nem szeretem, ha így beszélek, tehát nem is beszélek így, akkor tehát: zavarban vagyok. De
ki látott már Festredner-t zavarban? Aquilla non captat muscas.

Jobb vagy legalábbis szerencsésebb dolog hívőnek lenni, mint hitetlennek. De ez nem elhatározás dolga. Különbség van
azonban hitetlenség és cinizmus közt. Mert hitetlennek lenni – akárcsak hívőnek – magasztos dolog, a cinizmus meg divat.
Aki cinikus, az föladta.

De  akárhogy    is: túl sok mindent nem tudok   ez  idő szerint.    Nem látom   Európát,    amiről  mostanság   annyit  beszélnek,  nem