A példaképekről eshetne szó itt. Kezdetben ezt félreértjük, kifosztanánk és megrabolnánk példaképeinket, ennek a
műveltsége kéne, amannak az esze, másnak a járása, ennek az őrültsége, annak a morálja, ennek a mellizma, annak a
gazdagsága vagy a könnyedsége vagy a lomhasága vagy a szenvedése vagy a lehetetlen szemüvege. Hány példaképünk is
van akkor hát; annyi, ahány szó? Sic itur ad astra?

Én is tele voltam példaképpel, egyedül az irodalomban nem, nem is tudom, mit is jelentene ott, annyira személyre
szabott minden. Úgy írni, mint Turgenyev, csak akkor érdemes, ha Turgenyev nincs, nem is volt soha. Persze az most is jó
volna, mondatról annyit tudni, mint pl. Gert Jonke, annyit tudni a Werwolf-okról, mint Artmann, mopszokról, mint Jandl,
vagy jó volna, hogy egyszerre legyek e helyt udvarias és udvariatlan, jó volna úgy tudni szidni a ha 83 zámat, ahogy – Mops!
Mops! Ogottogott! – Thomas Bernhard. Az jó volna.

De talán a példakép nem az, aki valamit jobban tud nálunk, talán egyetlen mozdulata sincs, melyet elkívánnánk tőle,
ehhez is, ahhoz is jobban értünk (ó! például az irodalomhoz!) – viszont: az egész, az volna a példánk, az a mód, ahogy ez az
illető az életben áll! Ami tehát nem másolásra késztetne, hanem arra, hogy valamit megértsünk.

Nem olyan   akarok  lenni,  mint    ő,  hanem   úgy akarok  lenni:  ÉN.

Ha van példaképem, akkor az azt jelenti, hogy hiszek egy ilyen módban, hiszem, hogy lehet érdemesen lenni a világban.
Ez nem valami biztosítás: hogy ha így és így élsz, akkor, mondjuk, sikeres leszel vagy/és tisztességes; erről nincs szó. A
példakép nem mankó, hanem erő a teremtéshez, nem szabályok rendszere, a példakép: remény. A remény lehetősége.

Ezért amikor a példaképek hiányáról beszélünk a mai világban, nem azt mondjuk, hogy nincs kit követnünk hajszín vagy
filozófia ügyében, hisz vannak szép és tisztességes és okos embertársaink, hanem azt mondjuk: kihalt a remény a világból.
A remény egy olyan életre, amelynek arányai valamiért megbízhatók. Melynek íve van. Hogy egyáltalán volna valami, ami
megbízható, amiben bízni lehet. Hogy volna jó meg rossz (túl azon, hogy van, ami nekem jó vagy rossz).

Pater Kincs példaképként állította elénk: saját magunkat, azt a 17 éves embert, akit csak ő ismert. Ami 84 azt jelenti: hogy
van remény, és bennünk. Ez nem afféle orátori fogás, hogy ravaszkodva – timeo felnőttek, dona ferentes – a kegyeteket
elnyerjem, még csak nem is dicséret: hisz nem minden 17 éves 17 éves. Példaképet nem választani kell, hanem teremteni.
Magunkat újjá teremteni.

Hogy a költővel szóljak: szavatolni a lady biztonságát, úgy látom, nem szavatolja senki, senki nem szavatol semmit, de
elveszve sem vagyunk, még, talán. Illetve: van, aki föladta már, s van, aki nem.

Esélyünk    kevés,  de  van.

És még valami: ne nagyon higgyetek az ünnepi szónokoknak, mind gazember, az idő és önmaga gazembere. Aki persze
Duinóból jön, az ezt úgyis tudja: Ein jeder Festredner ist... schreklich. És angyal.
85

Fény, fény, fényKörválasz a „Szüksége van-e ma a művészetnek eszményre?” körkérdésre; 88 karácsony

Ez a kérdés meglehetősen bosszantó volna, ha nem szerepelne benne a „ma” szó. Mert amúgy persze hogy szüksége van
mindennek és mindenkinek eszményre, a művészetnek is, részint törekszik efelé, részint közvetíti ezeket, keresi önmaga
tökéletességét és másokat is, jelesül az ő élvezőit, erre biztat.

Meg kell a szívnek szakadnia, ez olyan szép. Ám csak azért vágunk pofákat, mert sóvárgunk: nagy korok nagy művészete
magától értődőn akart és tudott hitet sugározni.

Akar-e, tud-e ez a mai?
Úgy látom, nem mindig akar, de (ettől függetlenül) néha tud – lehetne gyorsan mondani, aminek a második fele rögtön
érthető, hiszen akármilyen művészet is e mai, nagy művek vannak, és azok ilyenek: segítenek élni. Én pl. konkrétan tudom,
hogy hónapok óta főleg Kurtág Kafka-dalaiból élek. (Ehhez a napokban hozzájött még a Rendőrség. A Mrożeké. Kaposvár:
Bezerédi, Csákányi, Gothár, Jordán, Karácsony, Koltai, Lukáts.) A remekmű a teremtett világ egészéről mond valami jót,
azt nevezetesen, hogy nem egészen biztos az a nagy kietlenség, amit tárgyszerűen regisztrál az ember, nem egészen biztos:
azaz van remény.

De mi az, hogy „akar-e”? És egyébként is: mi az, hogy „mai művészet”? Nyilván ezerféle van, ezerféle 86 „akar”-okkal. És
hát nem mindegy-e, mit akar vagy éppenséggel mit nem, nem az számít-e, micsoda valójában? – meg aztán: sok akarásnak
nyögés a vége... Így azonban megkerüljük a kérdést, ami – legalábbis egy körválaszban – nem szép dolog. Ti. szinte azt
mondjuk, amit Zsdánov volt szíves, hogy ugyanis az írók alkossanak remekműveket. Amiben Zsdánovnak kétségkívül igaza
van. A művészet legitimitása a remekmű. A fény.

E fényből manapság nem sok van. Lehet, régebben több volt, nem tudom. Az valószínűleg igaz, hogy a ma művészete
csenevész utód, de az már nem igaz, hogy jobban csenevész, mint az olvasó. Egy csenevészség van. Az nem igaz tehát, hogy
volna egy eszményekre áhítozó társadalom (megrendelő), de ez a lezüllött művészet fütyül erre, és nyeglén vonogatja
önmegvalósító vállacskáit. Különösen nem áll ez erre a mai magyar társadalomra. Mert milyen eszményeket igényel ez? Mit
igényel egyáltalán? Mit mond? És hol? És kinek? Jószerével nem is létezik. Vagy csak nagyon ziláltan. Zilált és cincált
társadalom. És agresszív és tahó és kulturálatlan. Morzsaléktársadalom. Melyben így a létező értékek is alig tudnak
egymásról, nemhogy összegeződnének.