Ennek megfelelően az egyénben – aki nagyon is létezik (az állam árnyékában, magára hagyatva, nem védi őt se kultúra,
mert az épp társadalmi keretek közt volna hatékony, sem másik egyén) –, benne egyre nagyobb az éhség, még csak nem is
ahogy mondani szokás: szépre-jóra, beéri kevéssel: épeszű emberi szóval. Igen ám, csak vele szemben, „a könyv másik
oldalán”, egy ugyanilyen pofa áll. Egy ürge, de most a szó rossz értelmében. Kussolunk a sötétben, rémülten fogjuk egymás
kezét, író és olvasó, és ez ugyan megható (meg is hatódunk, bár talán nem így képzeltük a nagy találkozást) – csak hát
egyedül senki se európai a fehérek között.
Ezen a ponton én szívesen hárítom a felelősséget az olvasóra, nem a megúszás végett – én is olvasó va 87 gyok –, hanem
mert úgy gondolom, az ún. írótól semmi nem várható, illetve hogy az íróban nem lehet bízni, mert csak az olvasóban
szabad. Mert minden onnét indul. Az a fény, amiről szó esett, az az olvasó fénye, a művész zsenialitása csak annyi, hogy ezt
észreveszi. Ez volna a dolga. Fénykereső. De a fényt nem a művészet teremti.
88
A könyvesembereknekA Magvető Kiadó és a könyvterjesztők találkozója 89 őszén, kölcsönös, hiábavaló jószándékuk foga fehérjét
kimutatandó
próbálkozás
Rám szólt a kiadóm, lennék szíves pár sort küldeni erre az összejövetelre (mely egyébként az ő agyából pattant elő és a
maga nemében páratlan, miszerint nie da gewesen), ha már, állítólag, én szerintem, nem tudok személyesen jelen lenni, és
amúgy is annyit hepciáskodom az új szerződéssel. (Nota bene: okkal.)
Egy ilyen pár sor nyilván csak romantikus lehet, s félő, idilli. De ez nem esik nehezemre, mert én mindent, ami a
könyvvel kapcsolatos, romantikusan és idillin képzelek el. Nem szerzőként, hanem olvasóként.
Laktam, laktunk egyszer majdnem egy éven át Nyugat-Berlinben. Volt ott, keveredett egy könyvesboltom, három-négy
kis szoba nyílt egymásból, olyannak látszott, mint egy lakás, melynek azonban megőrült a tulajdonosa, s kidobott mindent,
asztalt, tűzhelyet, gyereket, feleséget, és mindenhová könyveket telepített.
Azért hátul meghagyott egy nádasztalt néhány székkel, és én szinte mindegyik délután ott ültem – délelőtt a Fuharosok,
aztán a Daisy, aztán az Ágnes alap 89 céduláin maszatoltam –, és Arno Schmidt album nagyságú, kéziratot imitáló,
fantasztikus könyvét olvasgattam, a Zettel’s Traum-ot. Hogy miért nem vittem haza? Hát ezer oka van annak, de én csak
ötszázat említek itt, azt az ötszázat, amibe ez került, s annyit, lévén az otthasználatos pénznem a nyugatnémet márka, nem
akaródzott fizetnem. Egy-két nap múlva már ismertek, teát is kaptam ezután.
A jó elnyeri méltó jutalmát: mert nem volt nap, hogy valami Taschenbuchot ne faszoltam volna, nem kompenzálásképp,
de ha sokat van az ember könyvesboltban, kísértésbe jön. Megjegyzem még, hogy Arno Schmidtről itt szinte semmit nem
tudunk, én sem tudtam, míg nem olvastam Király Istvánnál, hogy mennyire hatott rám a Termelési-regény írásakor.
Gondoltam, legalább utólag megnézem. De ezt nem gonoszkodva említem, vagy alig, mert igaza volt Király tanár úrnak, ha
ismertem volna, nagyon hatott volna rám.
Tudom, hogy mi most épp a kapitalizmus éhes farkasát vagy mijét szándékozzuk párosítani a szocializmus rémülten
bégető bárányával, és nincs az a gorbacsovista Micsurin, aki ebből sok jót jósolhatna... De mégis, ha már valamilyen okból
erre adtuk magunkat, hogy könyvekkel vacakolunk, írjuk, kiadjuk, olvassuk, és olykor el is adjuk őket – kívánok
magunknak olyan könyvesboltokat, ahová szívesen tér be az ember, szerzőket, akik eladhatatlan, gyönyörű könyveket
írnak, és szerzőket, akik eladható, de talán nem kevésbé gyönyörűeket írnak, és olvasót, aki betér, és könyvesboltost, aki őt
„Isten hoztá”-val köszönti.
Mondhatják, túl szép ez így. De nem, nem túl. Az egyetlen reális a lehetetlen. A könyv, a regény a lehetetlenről beszél.
Sokkal könnyebb az eladása se lehet.
Minden jót, kollegiális tisztelettel:
90
A lektori jelentés
Az ál-lektori jelentés Friderikusz Sándor Ez egy tiszta jó könyv című munkájához készült. A mű 190 üres oldal. F. egy előző könyvében fölkérte
az Olvasót, írjon neki ún. boldogságtörténeteket saját életéből, tapasztalatából, és majd ő ezekből összeállít egy kizárólag boldogsággal teli könyvet, egy
„tiszta, jó könyvet”. A beérkezett 827 levélből 825 a boldogtalanságról szólt, innét az „üresség”.
- Bevezető megjegyzés
A kéziratot többször gondosan elolvastam, és nem találtam benne semmit. - Általános megjegyzések
A téma aktuális, a koncepció nagyravágyó, s bizonyos fogalmazási biztonság sem tagadható meg a szerzőtől. Gondoljunk
a lapok tiszteletet érdemlő fehérségére, a tisztaságra, melyet (a lapszámozást kivéve) nem szennyez nyomdafesték, e sok
árulást megért anyag.
2.1. Irodalmi megjegyzések
A szerző magasra tette a mércét, küzdelme Flaubert-ral nyilvánvaló és megható. Talán nem tűnik fair megjegyzésnek
utalni e küzdelem kimenetelére, de hát Friderikusz maga szabta meg az értékelés koordinátáit. Ez az ő „Livre sur le Rien”-
je, az örök írói Flaubert-álom, a könyv, amely nem szól semmiről, mégis teli, mégis teljes, nincs benne semmi esetlegesen
konkrét, ő maga mégse általánosság vagy ideológia, nos, Frideri 91 kusz bár elegánsan, de formálisan oldotta meg e
dilemmákat. (És itt még Málevics is élhetne óvással...)
Mindazonáltal többről van szó, mint hogy: „sokat akart a szarka, de nem bírta a farka”.