Bródy Sándor odaállt Schnitzler mellé, hogy az ne legyen egyedül. Hogy ne söpörje el a felháborodás. Ma erre nincs
szükség, nem söpör senkit semmi. Én mindazonáltal szívesen állok ezen előszóban most Kornis mellé, hogy azután
álldogáljunk, ketten, egyedül.
95

Mit jelent a felszabadulás egy mafla gúnak, ha az nem poszméh, hanem egy

kőtörő ember?

Előszó Megyesi Gusztáv A Kőtörő ember című könyvéhez
A szocialista újságírás leglényege, sine qua nonja, hogy hazug. Nem az ott dolgozó emberek mindenestül, nem minden
írás: hanem az egész. Mit jelent egy egészében hazug rendszerben az igaz szó? Vagy mit jelent az igaz szó szavatoltan hazug
emberek szájából? Ezeket a kérdéseket mint szakmai kérdéseket Magyarországon betűvető embernek nem lehet nem
föltennie, hacsak nem annyira kevély és/vagy buta, hogy azt hiszi, ő kívül van. Nincs kívül, legföljebb reméli (remélheti),
hogy más.

Az újságírás tere pedig még szűkebb, mint az irodalomé, mert nem állnak rendelkezésére a menekülés stilizált útjai. (Más
kérdés, ez se kikerülhető, hogy ez a menekülő irodalom ezért milyen árat fizet-ett.)

A jó hírlapíró nem író. Több is, kevesebb is. Nem úgy van, hogy a hírlapíró volna a fölületes, az író a mély, az a link, ez a
komoly. (Nekem egy komoly író legyen link. Sőt: még az se... Ne tudjam meg, milyen...)

Hanem: a hírlapíró az a pillanathoz ért; nemcsak úgy, hogy jól informált, tudja, mi a dörgés – azt egy macher is tudja,
aranyifjú, sikerember –, hanem még azt is tudja, hogy az hogyan describálható. A hírlapíró perclovag, a nyelv perclovagja.
96

Jó  hírlapírás  nélkül  minden  nehezebb.   Az  irodalomnak is  nehezebb,   még a   nyelvvel    is  nehezebb    (el)bánni.

Én azért szeretem és becsülöm ezt a Megyesi nevű hírlapírót, mert megkönnyíti az életem (leszámítva némely előszókat).
Ez ilyen egyszerű. Sokszor gondolom egy-egy cikke olvastán: „Jól van. Akkor hát ez is meg van írva.”

Pontosnak tartom a részletek iránti figyelmét és érzékét (az egyik legeurópaibb, ekképp kiveszőben lévő képesség),
érdekes volt nyomon követni, ahogy a tévékritikáiban eljutott a természetrajzi filmekig (ahogy Váncsa eljutott a
szünetjelhez, vagy Mándy eljutott a tárgyakhoz), vagy ahogy kialakult ez az új képes beszéd, ahol nem kell, mint a hatvanas,
hetvenes években, a sorok közt olvasni, az is tele van írva, vagy a sorok helyén is, olykor, sorköz van, azaz nyílt és fedetlen
beszéd ez, világos, hogy mire vonatkozik, de nem e vonatkozás élteti, hanem maga a kép: és ezért gazdag.

Szeretem a finom, gonosz humorát, azt, hogy nincsen benne gyűlölet, de kíméletlenség, az van benne. És szeretet és
rémület.

Nem kertelek;   ha  én  hírlapíró   akarnék lenni,  Megyesi Gusztáv akarnék lenni.

Maradok,    tisztelettel:

97 98

Egy külvárosi futballista följegyzéseiből

99 100

A függőleges ló1987, karácsony

Amiről nem lesz szó

Ha a Panathinaikosz egy gaz görög zsoldoscsapat – a Habsburgok titkos csatlósi –, a Böpöhonvéd meg egy snájdig
huszárregiment, az ország utolsó reménye – akkor én nagy bajban lennék. Mert hát nem úgy van-e, hogy (jó) magyar
ember kutyakötelessége (jó-rossz) magyar csapatnak szurkolni? Na de a vér szava? Mártsam rozsdás szurkolói vasam
öcsém makacs sérülésektől szabdalt szegény húsába?! Megint egyszer: egyéni érdek, érzelem kontra haza? Vagy ez így
inkább marhaság? Igen, ez így inkább marhaság.

Én mindenesetre kedden, egy nappal a meccs előtt leadom ezt a cikket, utánam a vízözön... Majd a „mindenek fölött
őrködő Idő ellenünkre is megoldást talál”.

A szeplő

Nagy család a miénk, mindenféle ember akad(t) benne, mecénás és népszipoly; föltehetően áruló is persze, vagy
legalábbis akit annak neveztek. Most megint van egy ilyen, egy ilyenünk: egy közülünk, a György nevű, futballbíró lett. Ha
gondolkodás nélkül, „izomból” beszélünk (ahogyan egyébként általában itt szokás), akkor ez tényleg ilyen egyszerű: átállt.
Azok a másik oldalon vannak. Kanári a családban, micsoda 101 szégyen... Azért lassabban a testtel. (Ezt egyébként utóbb
egyre könnyebben teljesítem. Az ember előbb öreg futballista lesz, aztán kiöregedett, aztán olyan, itt vagyok én most, akin
látszik, hogy valaha futballozott, aztán az, akin látszik, hogy mintha valamit sportolt volna, és végül aztán ő az: aki néz).

Kezdjük, ami kezem ügyébe esik, a nyelvvel. Játékvezető, mondják. Nem azért tartom ezt rossz szónak, amiért én
partdobást még nem dobtam, csak taccsot, nem hajtottam végre súlyponthelyezést, legföljebb, igaz pontatlan,
keresztlabdákat adtam, és spiccel rúgok a labdába, és nem csőrrel, azt meg, hogy a rüsztöt hogyan szokták mondani, nem is
tudom hirtelen, szóval nem ezekért, hanem főként azért, mert a játékot nem kell vezetni, minthogy az magát vezeti. Az a
csúnya, fekete ember éppen akkor kell, amikor a játék megszűnik játék lenni, felborul a világ tisztes rende, s ő helyreállítja
azt.

Magasztos föladat, azután, tessék, mégis hogyan bánunk velük... Ha jó, észre sem vesszük, ha rossz, akkor meg rossz. Ki
emlékszik egy jó bíróra mondjuk egy vesztes meccs után? Inkább keresünk benne valami szeplőt, s aki keres, talál.

Van,    hogy    más sincs,  mint    a   szeplő.