Egy ilyen esetben valaki egyszer nyakon ragadta a bírót (ott álltam, láttam), és némi nyelvi kanyargás után az iránt
érdeklődött, hogy a bíró sporttársnak mi okból tetszik vajon nem a szabályokkal harmonizálva vezetni a mérkőzést, azaz:
Mért csalsz, te tetves patkány?! Engedj el, kisfiam, mondta ott a fáradt öregember, és kérd az Úristent, hogy többet ne
vezessek neked meccset. Amúgy meg, nos, itt, itt veszíteni fogtok, bármit csinálsz, kisfiam – és mosolyogva adott egy
szabadrúgást: nekünk.

Még nem voltam akkor húszéves se. Igen csodálkoztam, hogy ezt lehet. Ezt nem gondoltam volna. Hogy tényleg mindent,
de mindent meg lehet csinálni. 102 Hát a nézők, látták ezt a mindent, mért nem lépnek közbe, mért nem szólnak? Szóltak,
hervadtan kiabálták az igazságot, hogy csal a bíró. És? Mi lesz holnap? Holnap ki fog erről tudni? Senki; csak az marad
meg, hogy veszítettünk. Mi a teendő ilyenkor? Persze győzni – az volna a legjobb, csak hát az nem úgy van romantikusan,
hogy a bírók csalnak, ám mindhiába, mert mi meg tündöklünk, mert mi hol tündöklünk, hol nem, és úgy csal a bíró (ha csal
a bíró).

Fényes külvárosi futballkarrierem során többször éreztem ezt a rohadt tehetetlenséget, ezért aztán, bevallom,
nemegyszer terveztem, hogy nem várom meg ezt a megalázó holnapot, hanem odamegyek hozzá, azt annyi!, bevágok, mit
bevágok! bemosok neki, és kész. Rendben, örökre eltiltanak, viszont helyre áll az igazság. Persze nem lett belőle semmi,
még soha senkinek nem vágtam be (egy-két korai testvéri pofont nem számítva).

Kicsi történetek

Mottó. – Ahogy a fülemben marad most már örökké, hogy pl. sándorgöröcsalberttichyfenyvesi vagy
szőkevargaalbertrákosifenyvesi, úgy az is: jótalajúpályavezettebircsák!

Pont és ellenpont. – Sárisáp, jó talajú pálya vezette... valaki, akinek, finoman szólva, bírtuk a bizalmát. („A Béla régi
haver. Emlékeztettük rá.”) Én még őszinte ember voltam, de nem ordítottam, nem toporzékoltam, mert örültem, hogy
végre bekerültem az „egybe”. Mi úgy gondoltuk – sérós fővárosiak –, hogy majd finoman kigurigázzuk ezeket a derék
bányászokat. Félidőig kaptunk egy hármast. Abszolút tiszta, kikezdhetetlen gólok. Tátott szájjal lestem (le is cseréltek) azt a
nagyvonalú fantáziára, a földi béklyóknak fittyethányó, nemes szürrealizmusra építő szabadságot és radikalizmust, ahogy
Bélánk érvénytelenítette őket. 103 Szünetben aztán szólt valaki közülünk neki, hogy ne szórakozzék már, mert így élve nem
jutunk ki innét, „ebből az oroszlánbarlangból”. Rendben, kaptunk egy szolid kettest – idegenben nem a legrosszabb –,
hazabuszoztunk, elmondva a bírót: mindennek.

Regényrészlet. – Az alábbi történet igaz, jóllehet szerepel egyik, a dolgozó és sportoló ifjúság életét bemutató
regényemben is. Rákoskeresztúron történt, én épp széthúztam a mezőnyt, azaz a szélen ácsorogtam, a többiek ott
futballoztak arrébb, amikor egyszer csak látom, hogy megmozdul a föld, illeg-billeg a fűcsomó, és nicsak, egy vakondtúrás
emelkedett ott. Volt időm, odaszóltam a partjelzőnek, integessen már, mester, lesen van a vakondok! Tudom, nem nagy
tréfa, de tényleg lesen volt. A partjelző odahívta a vezetőbírót, és adtak egy sárgát, mondván – isten bizony! –, ne
csúfolódjam egy kispénzű munkásegyesülettel. – Mondhatom, a sárgalappal a pénzemnél voltam.

Számok. – Ha valaki számmal összenőtt, az Albert a kilencessel. Albert volt a kilences mint olyan. Titkos informátorom
szerint állítólag Kaposi Sanyi bácsi megcsinálta egy Pécs–Fradin a Császárral, hogy a konfliktust követően megfordítatta:
majd leolvasta a hátáról a számot, s akkurátusan beírta: 9.

Marcitól hallottam: Honvéd–ZTE, falt, bíró rohan, mi a száma?!, kiáltja, mire a vétkes játékos (talán Csepregi?), tesz egy
tvisztelő mozdulatot, a számom?, a sugar baby love!

Kézi züllés. – Marcell fiam, bevallom, vízilabdázik. Azaz: folyamatos, egy merő hencben tölti az életét.
104
Kurta pályafutás. – Volt iskolámban megkértek, vezessek az alsósoknak egy meccset. Nem probléma. Történt, hogy a léc
alsó lapjáról lepattant egy lövés (konkrétan a labda). Na ez micsoda? Halvány dunsztom nem volt. Rögtön eszembe jutott a
66-os vb-döntő, Hurst, az a rengeteg cájtlupe, hol azt bizonyítva, bent volt, hol az ellenkezőjét, lassítva, fekete-fehéren. Ez
itt szép lövés volt, megadom. Gól. A kapus, helyes kis szőke gyerek, könnyezve mutatja, hogy nem gól, ott a helye.
Megnézem, valóban. Akkor nem gól. Jön a center kissrác, aki rúgta, szintén csillog a szeme, de hát ilyen nincsen, hogy meg
tetszik adni, aztán vissza tetszik venni... hát ilyen nincsen... Kétségtelen, motyogtam, ein Mann, ein Wort. Ott ácsorogtunk.
Oldalról fenyegetőleg közeledett a tornatanár. Valami probléma van, apuka?! Ez én voltam, az apuka. Gyerekek, súgtam
oda, balhé van, folytassuk gyorsan, majd a végén megdumcsizzuk... A gyerekek elnézően legyintettek, és játszottak tovább.

Soha    többé!

A hozadék

Öcsém eddigi bírói működésének első jelentős hozadéka: hogy anyánk, a jó édes anyánk bizony föltámadt, sőt a
bekiabálások szerint nagy és mondén életet él. Amit már rég kívántam neki (gönnoltam), mert mellettünk, zsarnokságunk
alatt erre nem maradt..., semmije nem maradt. Annak idején gondolt erre ő is. Sokkal jobban jártam volna, fiaim, ha egy
nagy ká lettem volna. Te tudod, édesem, röhögtünk, majd aprólékosan elemeztük ama ősi foglalkozás tárgyias nehézségeit.
Hidd el, mamácska, nagy meló az is, nemcsak négy ilyen szép gyereket fölnevelni... Nyakleves.

Nehéz remény

A jó bíró tiszteli a játékost, mert tiszteli a játékot, így lesz része annak; játékospárti, tudja, hogy a játékos 105 fontosabb, és
tudja, hogy a rendért ő felel: ő az úr, azaz a felelős, ő a bíró.

Ő is téved, mert itt nem lehet nem tévedni, de tévedéseit el tudja fogadtatni – és persze nem téved sokat, mert az itt is
kevés, hogy valaki jószándékú, ám nem ért a dolgához. Szánalmas a folytonosan bocsánatot kérő bíró.

A    jó  bírónak     tudnia  kell    hálátlanságunkról   is,     arról,  hogy    sokszor     saját   tehetetlenségünket  és  tehetségtelenségünket