szórjuk rájuk, de tudnia kell a bizalmunkról is. Bizalom nélkül vélhetően semmi sincs, de bíróság biztos nincs jó.

A bizalomnak errefelé rosszak a föltételei. Ebben az országban (Magyarország) nagy és élő hagyománya van a
hazugságnak, a hazugságban élésnek – milyen hivatalos emberben volna bizodalmunk? Kinek hisszük el, hogy nincsen
hátsó szándéka? Hinni, hogy ti. volna egy testület – a bíróké –, mely szabad, független és jóra törekvő. A jó bíró ezt a
reményt sugározza, hogy ez lehetséges. Azt volna jó tudni, tudhatni, érezni: hogy a bíró is közülünk való, s nem valami
zsandár, akit a fejünkre ültetett az ÁISH vagy valamely más rövidítés, „azok, ott, fentről”.

Tudni tehát azt – amit tudok is –, hogy a bíró: az öcsém... Persze ha kimegyek egy meccsére, kiabálom, amit kell,
anyákról, kecskékről, nádirigókról, illetve a legszebb bírókámlást, amit hallottam: Te függőleges ló, te! Egy jó bíró az ilyet
meg se hallja.

Nehéz dolog jó bírónak lenni. Meg kapusnak. Jobb beknek, és így tovább. Meg tartaléknak. Meg edzőnek. Szurkolónak.
Nekünk. Nehéz.
106

Kis ország, nagy... Mi is?1988, karácsony

A hiba

Elkövettem azt a hibát, hogy cikkleadás előtt megnéztem a görög–magyart. Mert ahogy telt az idő, és egyre
reménytelenebbé vált a meccs, egyre jobban hiányoztak bizonyos emberek, nekem meg egyre nőtt a rosszkedvem meg a
tehetetlenségem. Hogy mi ez az iszonyatos mellébeszélés, hogy mért nincs legalább egy riport vagy egy félmondat, hogy
nem lehet riport...

Pedig egyszerű ez. Ha bundáztak a külföldön játszók, megértem őket, bajban vannak, azt remélik, áprilisban elévül, ami
elévül, még ez is rendben, nem kell itt bevallani semmit, le kell hajtani a fejet, és csöndben lenni, merthogy a csalás mellé
épp hozzájön még a gyávaság is. De valóban ez a lépés felel meg a közvetlen érdekeiknek. Lehettek volna hősök, de csak
mázlisták. Majd nem tartjuk őket talpig férfiaknak, de az idő múlik, mert ez meg nekünk áll érdekünkben, Paolo Rossi is
bundázott, Gerets is, Albertosi is, mégis nagy játékosok.

De kint maradni és nagyszájúskodni: az nem erkölcstelen, annál es rosszabb: az ízléstelen.
Ugyanis ha nem bundáztak, akkor nem kell a rizsa, haza kell a hajnali géppel jönni, följelenteni a rendőrséget, az MLSZ-
t, az ÁISH-t, néhány újságírót, délre minden pör meg van nyerve, kettőig lehet fogadni a 107 bocsánatkéréseket, és a délutáni
edzésre már vissza is értünk.

Hazudni meg minek? Na mindegy. Itt most minden úgyis percenként változik. Semmit nem lehet tudni. Gépelem tovább
a kis karácsonyit, ahogy terveztem.

A siratóláb

Akárcsak az összeurópai kultúra, néhány évezred civilizációja, akárcsak a Magyar Népköztársaság vagy mondott ország
labdarúgása – én is (ismét) a maródiak listájára kerültem. Makacs, drága Olvasó, makacs...

Az én történetem egyszerű, pimf, parodisztikus. (Vajon a többieké?...) Kispályáztunk, immár csak az reális, s rögtön az
elején kitört belőlem a külvárosi (volt) futballista, s rendesen fölborítottam egy gyereket, bele a fődbe, ahogy illős – ha az
illető fürge, fiatal s dugdossa antiszociálisan a labdát (el).

Csúnyán, alattomban, orvul, hátulról, és persze véletlenül, a sarkába – aztán lebicegtem. A mai napig nem fér hű, öreg
társam, a lábam, a cipőmbe. Faltba belesérülni... ez egy volt UFC-éssel nem fordulhatott volna elő. A megrugdosott
sporttárs pedig a meccs végén vigyorogva bocsánatot kért: „Ne haragudj, öreg, hogy belém rúgtál.”

Barátom, aki már sokadszor hallgatja e konkrét lábra vonatkozó általános jammerolást, némi türelmetlenséggel és
ugyanennyi leleménnyel mondja: „Ez egy siratóláb.” Amely kifejezést, íme, lábon megvettem tőle.

Most jó lenni...

A siratólábak ideje van. Nemrég, az olimpia mámorában, mindenki, politikus, sportoló, közíró, szinte ugyanazokkal a
szavakkal nyilatkozta, hogy milyen jó most, ennyi arany után magyarnak lenni, és hogy eztán ez már így is marad.

Nem tudom. Erre még nem gondoltam, hogy jó vol 108 na. Szerintem nem olyan jó magyarnak lenni. Sohase is volt jó;
inkább elkerülhetetlen. De azért várjuk ki a végét.

Szegény...

Az olimpiára talán tényleg nem vet árnyékot a dopping meg a bunda; de van. Úgy látom, szegény hatalom vagy mi sehogy
se tud a kedvemre tenni. (Igaz, úgy tetszik, nem is ez az elsőrendű célja.) Mert ha intenciói nyomán, szokás szerint,
elkezdődik a maszatolás, mint kezdetben a doppingügyben, s egyre magasabb helyekről egyre nagyobb arcátlanságokat
mondanak pirulás nélkül, akkor persze morgok, ha meg tisztázni kezdenek valakit, s a két tizenhatos közt rendőrautók
cikáznak (alig kikerülve a tizenegyespontra előírásszerűen épített márványlépcsős pártházakat), akkor is kedvetlenül
legyintgetek.

Akinek...

Én se gondolom azt, hogy mondjuk, négy ember, egy a párttól, egy a kisztől, egy a felső sportvezetésből, egy meg a
szakmai irányítástól (vagy ból?), erőnek erejével széjjelfeszítette volna Szanyi száját, s miközben ő zokogva kiáltozta volna:
„no, no more!”, megétette volna gaz bogyókkal. De azért az a történet sincs rendben, amelyik úgy kezdődik, hogy azt
mondják egy jó kötésű kissrácnak, csináld, amit mondunk, s egy szép nap híres ember lesz belőled, s attól kezdve ő mást
sem tesz, mint súlyokat emel izzadságszagú tornatermekben, néha kap vitaminokat, melyekről többé-kevésbé tudja, hogy
nem vitaminok, s akkor egyik pillanatról a másikra gaz ember lesz belőle, az ország szégyene. Nevetséges avval érvelgetni,
hogy mi a pozitív doppingjelentések bizonylati útvonala. Ha akarták, tudták volna. Nem akarták, mert – valóban – nem ez
volt a szokás... Csak hát lebuktunk.