Az egyik sportvezető – megbocsátható elfogultság 109 gal – nem érti, hogy az ÉS egyik cikke mért emlegeti a magyar
sportminiszter lemondásának lehetőségét. Igaza van, hogy nem érti. Hát ki érti itt azt, hogy egy nyugatnémet politikusnak,
akiről köztudott, hogy tisztességes gondolkodású, jó képességű ember, csak azért kell lemondania, mert rosszul
fogalmazott? Alkalomhoz nem illően beszélt. Bocsánatot kért, és lemondott. Ki érti ma, hogy mért lett öngyilkos Teleki Pál?
Mit tehetett volna a németekkel szemben? Becsapták...

Nem azért mondanak le ilyen helyzetekben tisztségviselők, mert ettől jobb lesz a helyzet, vagy mert véres a kezük, hanem
mert evvel a lépéssel tartoznak önmaguk és a tisztség méltóságának. Hogy persze mi a méltóság, azt mai magyar embernek
az Értelmező Szótárban kell megnéznie.

Egyébként nem Szanyinak vagy Johnsonnak kellett volna doppingolnia, hanem nekem. Tudniillik az ő testük már be van
állva egy irányba, míg az enyém, ha csenevész is, de szabad. Egy szabad testmennyiség. Nincsen az, hogy futni vagy súlyt
emelni, ha tehát miután valaki észrevétlenül a teámba keverné a doppingszert, az beérkezvén a testembe, egy ideig zavartan
topogna, szentségelne is kicsit, nem tudna hirtelen mihez kezdeni, de hát aztán, lévén nyugati márka, kifejtené a hatását –
mire én, négyszögletes kerék, kis ország fia, egyszerre futnám 9,7 alatt a 100-at, és emelnék 250 kilót. Az ÁISH így két
legyet ütne egy csapásra – s aztán dúdolva eltilthatna.

De  hát:    akinek  doppinge,   ne  vegye   magára.

Az ezer kiborult...

Bundaügyben az első reakció a kárörömé volt. „Döbbenten halljuk”, mondták az emberek. Micsoda álszent, képmutató,
hazug beszéd ez? Tudtuk jól. Azt is tudtuk, hogy Sztálin tömeggyilkos. A megdöbbentő az az – mert a kelet-európai
eszünkkel nehezen fölfogható –, hogy szovjet sportbarátaink erről most már be 110 szélnek. A megdöbbentő nem a bunda,
hanem a bundaügy.

Az azért hamar kiderült, fölényre, kajánságra semmi ok; kiborult a bili, de mi vagyunk a biliben. Ahogy a finn mondja: ez
az ezer kiborult bili országa.

Már többen is elmondták, hogy a futball erkölcse pontosan olyan, mint az országé, naponként bundázunk, a hentestől az
olefin-programig. Nem azt állítom, hogy mindenki csaló ebben az országban. Mert van, aki csalt, és van, aki nem csalt. Ezek
a focisták csaltak. S aki csalt, az vegye el méltó büntetését. De a „vétség súlyához” hozzátartozik a környezet is. Nem példát
kell statuálni, hanem végre tenni, amit mindig is kellett volna. (Közbevetném itt a jogszerűség fontosságát. Olykor
hajlamosak vagyunk a jogot valami úri huncutságnak tartani, csűrés-csavarásnak, mondván, úgyis tudjuk. Nincsen úgyis.
Az „úgyis”, az bármikor bárki ellen fordítható. „De hát úgyis tudjuk, hogy bundázott.” „Rosszul tudja, nem bundázott,
hanem CIA-ügynök.” És még valami: kicsit félve jegyzem meg, s azonnal hangsúlyozva, hogy őszintén kívánom a rend
őreinek, hogy ezt a föladatukat tisztességgel végig tudják vinni, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy vajon tényleg
elkerülhetetlen-e, hogy egyik-másik játékost éjjel az ágyából kiszedve kelljen a dutyiba vinni. Biztos, hogy egy
elkényeztetett fiatalember e napszakban könnyebben nyílik őszinte szóra, gondolom (olvasmányaimból), úgy megijed, hogy
mindent bevall. Ami végül is a cél, az igazság bevallása. De én nem pártolom az ijesztgetést. Ez is olyan úgyis-dolog.)

Van, aki legyint, ez csak a jéghegy csúcsa. Ez szerintem nem a jéghegy csúcsa. Nem is a jéghegy maga. Szerintem nincs is
jéghegy. Mert a jéghegy, akármilyen is, törvényei vannak. Itt ilyen havas-kásás izé van, latyak. Ezért a kedvetlenség, mert
alig látni azt a tiszta helyet, ahonnét az ítélkezés megtörténhetik. És mit jelent, amit mondunk mindannyian, hogy ne
legyenek kivételek, és tessék végigcsinálni? Meddig végig?
111

A köszönés

Olyan nincs, hogy valaki szereti a focit, és nem szereti a játékosokat. Szóval például történt, ami történt, nekem Kovács
Kálmán most is az a csöndes, intelligens „penge”, aki volt. Nem mondom, hogy szinte gyerekként megbotlott; fölnőtt
ember, viselje tette következményeit. Azt nyilatkozta, hogy lesz, aki majd nem köszön neki, pedig eddig előre köszönt. Én
neki előre köszönni nem fogok, mert hozzám képest fiatal tacskó, de ha köszön, abban biztos lehet, hogy visszaköszönök.

A Nagy Magyar

És nekem Mészöly Kálmán is a Szőke Szikla marad. Lehet élcelődni, hogy megrepedt a szikla. Ez igaz. És itt térnék vissza
az egészre: hogy ugyan nem mindenki csaló itt, de repedtnek majdnem mindenki repedt. Mert nemcsak ez a
mindennapjainkat keresztül-kasul átszövő gyakorlati bundázás folyik, hanem van a Nagy Magyar Bunda, a társadalmi
bunda.

A hasonlatnál maradva: 1956-ig nem volt meccs, bírók voltak, s az eredményhirdetőkre hazug számokat irkáltak
gazemberek. 56 óta játsszuk ezt a bundát, vagyis olyan mérkőzést, ahol nem egészen az történik, mint amiről másnap a
szaksajtóban olvasunk. Hogy más a valóság, és másról beszélünk. Hogy másképp beszélünk otthon, mint nyilvánosan. És
egyébként nyusziként vagyunk többnyire ebben a bundás meccsben, hallgatag cinkosként, de a nagy pénzt mások síbolják
el.

Ez az igazi kérdés. De ebből nem következik, hogy akkor evvel a kisebbel nem kéne konzekvensen foglalkozni. Akkor is,
ha nem látni az értelmét. Például senkinek nem látszik érdekében zseniális szőke vagy fekete, teszem azt, jobbszélsők
megbüntetése. Neki nem jó, a klubjának nem jó, a válogatottnak nem jó, nekem se jó. Csak egy valaminek: az igazságnak és
a jognak.

Az összes zavart, nehézkességet, nehézséget, reménytelenséget és kicsi esélyt, ami az országra vonat 112 kozik, látni ebben a
sportbotrányban. Tiszta vizet, igen, de mi van a pohárral? Lesújthat-e az igazság pallosa az őt tartó kézre? És akkor mi
történik? Hogyan érvényesíthető a jog egy nem jogállamban? Igazságot, de minek a nevében? Miből kiindulva és mi felé
tartva? Ki ítél? Mi ez az egész Magyarország, melynek mi polgárai?

A Deákné vászna

Megkockáztatom, nincsen egyetlen olyan (nagypályás) magyar futballcsapat, amelyik ne bundázott volna. Én nem
erkölcsi okokból utáltam, hanem mert nagyon szeretek focizni, s elég alacsony szinten játszottam ahhoz, hogy más