úgy, hogy csökken ugyan az irodalom fontossága, anélkül azonban, hogy a parlament (azaz a társadalom, azaz az olvasó)
átvette volna az ügyek intézését. Két legyet ütni egy csapásra, szól a mondás. Akkor ez volna az egy legyet se két csapásra.
9
Nem térek itt most ki az evvel kapcsolatos viták kanyarulataira; két dolgot jegyeznék meg: az egyik, hogy fölfogásom
szerint a hazával, a nemzettel való örök hazafiúi teendőket fölösleges külön írói programként deklarálni – sőt, törődni sem
kell vele, mert úgysem lehet nem törődni vele, egy magyar könyv így aztán – föltéve, ha jó! – mindig valamiképp a
szabadság szószólója: ha akarja, ha nem; a másik megjegyzés pedig, épp a vitákra utalva, az, hogy helyemben egy nagyon
más magyar író erről nagyon másként is tud beszélni – ezt talán jó, ha tudják.
De azért volna itt valami, ami megfontolandó volna az irodalom szempontjából.
Nyilván van összefüggés a gazdagság és a kultúrába vetett hit között – vesd össze pl. a dél- és észak-amerikai vagy az
orosz és a nyugat-európai beszédmódokat –, mindazonáltal óvakodnék kijelenteni, hogy a szegénység növelésével eo ipso
nőne regénykéink színvonala. Felháborítóan összevissza van ez, és bizony a legelképesztőbb szegénységben, elnyomatásban
és az ezzel járó morális emelkedettségben – hát még úgy is lehet rossz regényt írni. Ezer- és egyféleképpen lehet rossz
regényt írni. (Igaz, jót is.)
És noha kétségtelen, hogy bizonyos fokú, nem túl vehemens cenzúra, elnyomás – a tiltott gyümölcs – fokozza az
irodalom körüli izgalmat, mégis ne feledkezzünk meg arról, hogy egy szabadságharc írásos dokumentumai – az még nem
okvetlenül irodalom.
Igaz, arról se feledkezzünk meg, hogy az irodalom az mindig valamiféle szabadságharc írásos dokumentuma.
10
Itt tartanék egy rövid, heves és szelíd kirohanást – nem is a szovjet irodalom ellen, sokkal inkább a rá irányuló,
felfokozott nyugati figyelem ellen, ami azért és csak azért ingerlő, mert e tekintet teljes át- és elpolitizáltságáról szól.
Egy keletről jött írónak mindig jól jön az a dicsfény, amit valamely Gonosz Bolsevik Ármány rajzolt a feje fölé, Déry Tibor
fél lábbal még a börtönben, Konrád György tízévi valóban botrányos elhallgattatásban. (Anélkül hogy ártani akarnék neki,
örömmel mesélem, hogy nemrégiben végre megjelent egy írása az ún. vezető irodalmi hetilapban...) Megkapva könyveim
nyugati eladási adatait, fölmerül, talán a gyorshajtásért múltkoriban rám rótt pénzbüntetést nem kellett volna-e mégis
börtönben letölthető elzárásra cserélnem... Azért úgy és tulajdonképpen elég siralmas egy ilyen tréfa – vissza is vonom.
Nagyon logikus és nagyon érthető és nagyon nem jó, ha az irodalom főként ilyen tájékozódású. Lehetne ellenvetni, hogy
ez az újságok vagy egyes kiadók figyelme csak, hogy más az érték és más a siker, hogy az irodalom nem a győzteseké. Ez
mélyen igaz ugyan, de mégsem ilyen egyszerű, hisz a tiszta irodalmi érdeklődés, ha van ilyen, csak azt ismerheti meg, ami
van. Azaz, amit lefordítottak és megjelent. Csiki-csuki.
Szóval engem rettenetesen irritál, bosszant ez a Gorbacsov-imágón hizlalt,Ide gyorsan beiktatok egy kis magyar lábjegyzetet –
látható, ez mélyen közép-európai forma –, egy védekező passzust, azon célból, hogy ne kelljen a fenti mondatot meg-kiherélni; úgy, ennyi talán elég is
lesz, manapság. peresztrojkán csilingelő, andalító, ellágyuló Szovjetunió-imádat – nem politikai okokból, noha (hogy
ismételjem magam) az ún. Nyugat Kelet-képét nevetségesnek, félelmetesnek, kiáb 11 rándítónak és elképzelhetetlenül
butának tartom, és persze ezt a félmondatot rögtön igazságtalannak –, szóval egyszerűen az ízlésem és irodalmi fölfogásom
ellen való, hogy pl. egy harmadosztályú szovjet politikai lektűr több figyelmet keltsen, mint egy első osztályú, mondjuk,
román könyv. A politikai lektűr természetesen nagyon fontos egy ország életében, tisztáz, fölszabadít és így tovább – de hát
ettől még az marad, ami: alkalmazott művészet. (Van persze nagy regény, amelyik mintegy mellékesen, félvállról teljesíti a
lektűr feladatait is, pl. a Doktor Zsivágó.)
Hogy csöndesebben szóljak: arról a szovjet írókollégáról beszélek (akivel teljességgel szolidáris vagyok), aki épp nem
Sztálinról ír, nem a KGB-ről, nem is Berijáról – tán az új kor új III. Richárdja? –, hanem mondjuk arról a szokásos nőről,
aki a szokásos télikertben áll, már Csehov óta áll, és nyilván ránk vár, vagy még azt sem – ezt az írót megismerni manapság
kevés az esélyünk; erről beszélek.
Általában is volna valami talán posztmodern nagyvonalúság a lektűr iránt – és persze mindannyian posztmodernek
vagyunk, mert hogy a kor az volna, mégis megint hangsúlyoznám, hogy a kor-szerűség nem a korral való föltétlen
azonosulást jelenti; benne-gyökerezést jelent, de nem gazsulálást. Dagegen! dagegen!, mondta Rilke.
Lehet persze, hogy az imént describált kulturális érdeklődés, mely átnyúl Kelet-Európa feje fölött, hogy azt érje el, ami
neki fontos, átnyúl a nyugati fejek fölött is. Hogy kollektívan át vagyunk nyúlva. Azazhogy maga az irodalom marad ki az
irodalmi működésből – függetlenül, hogy honnét való irodalom ez, Észak, Kelet, Dél, Nyugat.
12
Mi történik ma Magyarországon,
és hogyan reagál erre az irodalom?
A kérdés második fele úgy kerülhető meg tárgyszerűen (ha ez volna a föladat), hogy bárhogy reagáljon is, azt csak hosszú
évek múltán tudjuk meg – ennyi idő kell nálunk a könyvek megjelenéséhez, 2-3-4 év. Ehhez még hozzájöhet a betiltott
irodalom, a szamizdat, az emigráns irodalom, megtetézve az állami irodalommal – elég nehéz így jelen idejű képet alkotni,
pláne adni.
Hogy pedig mi történik Magyarországon, azt végképp nem tudom. Mert ezek a szovjet változások messziről, pl.
Lisszabonból, roppant érdekesek, egy történelemfilozófiai kérdést vetnek föl, azt ugyanis, hogy megváltoztatható-e a világ,
ez valóban érdekes, közelről, pl. Moszkvából, pedig roppant fontosak, mert minden jó, ami megtörténik, az jó, ez ilyen
egyszerű, és akármi is a háttér, leírhatatlan a különbség aközt, hogy mondjuk börtönben ülünk-e, vagy épp új filmünk vagy