szempontjaim ne legyenek. 1963 óta kb. 4-5 bundameccsen játszottam (átlag két láda sör, maximum pacalvacsora), és
néhány békés ikszben.

A tűzkeresztségen a katonacsapatnál estem át, Hódmezővásárhelyt. Szóba se jött – a lelkem legmélyén se –, hogy ne
vegyek részt benne, örültem, hogy élek; az öltözőben úgy hallottam, hogy meg van véve, mintha. Úgy kezdődött, hogy az
emberem kapott egy hosszú labdát (akkor még nem tudták, hogy rám embert nem lehet bízni), én nyugodtan poroszkálok
utána, minek az az izgalom, odaér a 16-osra, puff, föl a hosszúba. Szép gól volt. Mondom neki, hülye vagy? mit csinálsz?
Mögvágtam, oszt bémönt. Bémönt, azt látom, bazmeg, de tudomásom szerint megegyezés született... Avval te ne
idegesködj! Kérlek szépen, ha így vélekedel, én csak megemlítettem. (Jól nevelt, 19 éves úrigyerek valék.) Nem húzom, a
srác még háromszor így elment, én mindig igen nyugodtan, kiegyensúlyozottan utána, ő mögvágta, oszt bémönt, négy gólt
rúgott rólam, mert én bíztam az adott szóban, mindenki engem szidott – möhettem a tarcsiba.

A másik, az talán Mártélyon volt, ahol a Szegedből kiöregedett, rutinos öregek (legalább 30 évesek) játszottak. Valóban
zseniálisak voltak, a felezővonalnál, mint a színpadon a félre szöveget suttogták, menjél 113 csak, kicsi, de ha közeledtem a
kapuhoz, rögtön élből, szigorúan megkínáltak, tudod, kicsi, a látszatra adni kell. A végén a vállukat vonogatták, hogy hát
helyettünk ők nem rúghattak gólt.

Van az öröklött bunda. Már senki nem emlékszik semmire, csak arra, hogy a Mezőgépnek vissza kell adni. Mondjuk az
öcsémmel (az áruló fajtával, aki most bíró lett), hogy ez minket nem érdekel, játsszunk rendesen. Igen ám, de közben
mindenki egyenként meg lett fűzve, mondván, hogy a többiek már benne vannak. Iszonyatos volt, és unalmas. Ott álltunk
az öltözőben, mint az erkölcs kéretlen bajnokai, a haverjaink meg, akikkel gyerekkorunk óta együtt játszottunk, nagyon
hallgattak, lesték, hogy eláruljuk-e őket. Sok beszédre ilyenkor nincs idő, egyéni tisztesség kontra a közösség léte, így
merült fel a kérdés számomra (emlékszem). Meccs végigjátszva, gól is rúgva, csak amikor az apám megdicsért, hogy milyen
jól hajtottunk, és milyen pechünk volt a bíróval... akkor szaladtam ki a kertbe. De hamar elfelejtettem az egészet.

A reggeli

Mielőtt egy karácsonyi cikk örömódás befejezése felé kanyarodnék, még elmondom, hogy természetesen első dolgom volt
megnézni, játszott-e az öcsém azon a Honvéd-meccsen. Nem játszott. S ha igen, vajon akkor is ekkora volna a szám? Nem,
vélhetően nem volna ekkora, bár gondolni akkor is ezt gondolnám, csak épp csöndben volnék.

Akkor tehát a vég: én nem égtem olimpiai lázban, részint épp dolgoztam valamin, nagy erőket bevetve (meglehet, csak az
enyémeket), savanyka eredménnyel, részint meg engem valójában csak a foci érdekel, az meg az olimpián másodlagos.

Hogy, hogy nem, mégis úgy adódott, hogy fölébredtem hajnalban, mint a mesében, két perccel Darnyi előtt. Sírva
abszolválva. Délelőtt átjött az öcsém, aki itthon lábadozott, nem mehetett Spanyolországba 114 próbajátékra, mert, miután
megkergette őt a szomszédék hatalmas farkaskutyája, menekültében fölnyársalta a vaskerítés egy lándzsája, a vádliján
bement, a sípcsont mellett kijött. Nagy szerencséje volt. (Kérdi apánk, vajon mért kellett hebehurgyán menekülgetni, mikor
köztudott, hogy a kutya csak az alsó állkapcsával képes erőt kifejteni... Szokása szerint választ várt. Öreg, válaszolt az öcsém
fölkészülten, valóban csak az alsóval, de avval aztán 150 kiloponddal! Mi van, ha én csak 149-ig bírom? Ősz atyánk
eltűnődött, egyes. Értetlen tekintetünkre hozzáteszi: a kutya volt, nemde, a pályaválasztó...)

Átbicegett hát hozzám ez a testvérem, hogy akkor harmadszor is megnézzük a Darnyit. És harmadszor is, pedig már
másodpercre tudtunk fejből mindent, könny szökött a szemembe. Meg az övébe is. Mért van ez?, kérdi szipogva,
megöregedtünk, és azért? Nehem, Maharcihika, válaszolom hüppögve, hanem mert kihis ohország vagyunk, azt látod,
mégis milyen széhép sihekereket...

Hibbantak, mondta büszkén a kis fekete eszmei mondanivaló, és csinált az urának és a sógorának valami ennivalót a
konyhában. Évek óta akkor reggeliztem együtt megint az öcsémmel.
115

A káprázat országa1989, karácsony

Midőn e sorokat írom, akkora buci a térdem, mint a Te fejed, Nyájas Olvasó. Volt pediglen tegnap egy kispályázás, és
ottan egy kapus, régi, vadállati bútordarab, akinek úgy huszonöt éve egyszer elmagyarázta egy, mondjuk, Paja bácsi, hogy,
ha te, fiam, kijössz a kapuból, ott akkor élő ember ne maradjon. Igen, Paja bácsi. Ott, akkor száradjon el a fű. Igen, Paja
bácsi. Hát ez vagyok én most, a száradó fű. Egy laza bugájú perje, vagy mi. Bicegő káprázat.

Idén tavasszal fölkért egy elegáns hamburgi lap, írnék a futballról a tervezett magyar számba. Érdekes ország lettünk,
legalábbis azoknak, akik nem itt laknak. A szerkesztő fiatalember határozott elképzelésekkel bírt, mindent tudott, olykor
igazán nem értettem, mért nem ő írja az egészet egymaga. De ez csak kicsinyes rosszindulat, elszoktunk attól, hogy írásokat
rendeljenek tőlünk, konkrétan. Hogy milyen volt az a külvárosi foci, a futball alulnézetből, régi idők focija, hogy mit
jelentett ez nekem („itt Ön lehet nagyon személyes is, E. úr”), a másodosztályú focistákról, akik nem rosszabbak a
nagyoknál, csupán kisebbek, 1954-ről, és vonnék le következtetést a sportból a nemzeti karakterre, nemdebár cseppben a
tenger, pars pro toto, ha ért engem, és az öcsémről és Mexikóról, és 116 egyáltalán amiről akarok, hat flekk. És majd kell egy
fotó is, az is pontosan ki volt eszelve, köd, szocialista-lepusztult pályakörnyék, szerző merengve ballonban, háttérben játszó
gyermekek.

Gondoltam, ez jó lesz, újra bejárni ezeket a pályákat, ezeket a hihetetlenül szegény-gazdag ún. sporttelepeket, és
mindenhol történt volt velem valami, a gyászperc a Budai Téglán, miközben jöttek-mentek a szemétlerakodó autók, a
verekedés a Fervason, aztán, ahogy a centerhalf-fajtájú öcsém megvédett Solymáron, a Kőbányai Sörgyár kopogósa, ahol
először játszottam az „egyben”, és utána úgy berúgtam (rúgattak), mint az albán szamár, azóta se tudom, hol van pontosan
az a pálya, a mátyásföldi meccs az oroszokkal, akik finomak voltak és technikásak, egyáltalán nem durvák vagy
erőszakosak, amit minimumként elvárhatnánk egy megszálló katonacsapattól, játékosan rúgtak egy négyest, és akkor a
Steji (aki mellett később még akkor se tudtam elmenni, amikor már kétszer olyan gyorsan futottam, mint ő – valahogy
mindig előttem maradt), szóval ment mindig előre a becsületgól végett. Ferikém, mi az anyámat kóvályog maga ottan elöl,
üvöltött be a mester, hát nem látja, hogy ott vannak az oroszok a tizenhatosunknál? Ugyan, mester, nem olvasta? Csak
ideiglenesen! Kicsi csönd, aztán a szünetben, ahogy az orosz tisztek fáradtan fenyegetik az edzőnket...