És elkezdtük járni a pályákat Kornis Péter fotográfussal, és semmi sem úgy volt, ahogy emlékeztem, és már a pusztulás is
elpusztult, a gyászperces pályát beépítették, a másik mellé lakótelep épült, a harmadikat meg se találtam, sétáltam a ferde
Gamma pályán, emlékezett a talpam a talajra, ez jó volt, ez viszont nem érdekli a hamburgiakat, a BHG-pályán
mindennap pacal kapható, és körben a megkövesült idő: egy sor szükséglakás, egy sor vegyi vagy milyen gyár, a
formatervezett, műanyag lelátó a hetvenes évek elejéről, s végül a posztmodern virslisbódé, háttérben a glásznoszty
farkaskutyája, láncon, lustán, de egyik se volt 117 eléggé lepusztult, vagy nem szocialista-lepusztult, és én se éreztem jól
magam, és kisütött a nap, volt, ahol épp edzés kezdődött, mi meg csak zavarogtunk, keresve a ködöt, az elképzelt
fényviszonyokat, a rendelt káprázatot, szerző ballonban, egy hülye idegen. A reálisan létező káprázat, ez lett a dolgozat
címe.
„Stefiii!”, sivított végig egy magas fejhang a Real Madrid királyi futballklub edzőpályáján, és Stefi, azaz Alfredo di
Stefano, Európa akkor első számú játékosa vállat vont, majd sprintelni kezdett a kapu felé, egyszer csak váratlanul,
valahonnét a semmiből elé került a labda, úgy, hogy neki már csak be kellett rúgnia, gól! Ez még háromszor így
megismétlődött, Stefiii!, vállvonás, sprint, labda, gól.
„Írd ezt meg nyugodtan, fiam, ez úgy igaz, mint ahogy itt állok”, mondta Béla bácsi, akivel leültem egy sörre, beszélni a
fociról. Húsz évvel ezelőtt is ugyanilyen öreg volt már, a csapat mindenese, és mindig ugyanilyen savanyú képet vágott,
mintha megdézsmálta volna azt a citromot, amit nekünk hozott a meccs szünetében.
Tehát hogy amikor a forradalom után, 1958-ban, a Realhoz került az Öcsi (Puskást szinte mindenki a becenevén említi,
kissrác, kis testvér, öcs, valóban ő a népmesék hőse, a legkisebb királyfi, akinek minden sikerül, ő az, aki helyettünk is
bebizonyította, megmutatta a világnak, hogy hiába nyomtak el minket a törökök, a Habsburgok, az oroszok, mi mégis...),
szóval hogy a próbajáték előtt odament volna az Öcsi a Real sztárjához, a di Stefanóhoz, aki kicsit hűvösen fogadta, de azt
mondta neki az Öcsi: Sie Senor Stefi. Ich Sage Stefi, du laufen. Nicht denken, nicht schauen, nur laufen. Ball kommt. Wenn
ich sage Ball: geh! Ball geht, ganz ruhig sein. Ball ist Freund. „Így is történt. Jó barátok lettek, és ketten legyőzték az egész
világot. Például az Eintracht Frankfurtnak egy hetest rúgtak, négyet az Öcsi, hármat a Stefi... Persze... Hát ezért 118 vette meg
a Détárit az Eintracht... Mert ott még emlékeztek a magyarra...” Még néhány sört meg kellett innunk, hogy a szörnyű 1954-
es esztendőhöz érjünk...
Nem hiszek a nemzet-karakterológiában, bár kétségkívül más az élet Nápolyban, mint Londonban. De azért bosszant, ha
a vérbő olaszról és a hűvös angolról hallok. Evvel a megszorítással kézenfekvő, hogy egy ország futballjáról az országra
magára vonjunk le következtetéseket.
A kultúra az egy: irodalom, tudomány, az utca karaktere, a rendőrök beszédmódja, a lakások berendezése, a nők
öltözködése (Magyarországon a férfiak nem öltözködnek, csak ruhát hordanak), az étterem, a foci, az autóvezetési
szokások: ez mind egy. Például az olasz foci, az olyan, mint az olasz regény: nem minden olasz regény jó, de nagyon rossz
nem tud lenni. (Itt az olasz vélemények nem mérvadók!) Egy olasz futballista, az is mindent tud. Így születik. Sose csetlik-
botlik, legföljebb a második félidőre elfárad.
Az olasz kultúrából a magyar ezt a fáradt második félidőt a maga teljes gazdagságában fölfogta. Egy olasznak nem kell
tehetségesnek lenni, elég, hogy olasz. A tehetségtelen magyar: elviselhetetlen. Ezért megbízhatatlan a magyar futball, nem
szolid, nem szeriőz, inkább szeszélyes, mert sokkal személyesebb és ennek sokkal jobban ki is van szolgáltatva, nincsen egy
közösségi tudás (közkeletű szóval: kultúra), amelyre aszályosabb időkben támaszkodhatna. 30-40 évenként rövid időre
zseniális, közben pedig hol ilyen, hol olyan. Ezért a magyar csapatok nem alakítják a meccseiket, hanem azok alakulnak.
Mindannyian Isten kezében vagyunk. Itt, mikor két alkalommal is „a mi kárunkra” pattant a labda a Népstadionban a felső
kapufáról, komolyan vitáztak arról, nem kéne-e más formájú kapufa...
Igen, a klisék olykor igazak, a németek tüchtig, unalmas focit játszanak, és mindig nyernek. A magya 119 rok zseniális,
maguknak való személyiségek, viszont ez csapatsport... Bár a nagyok mindig túlnőnek a nemzeti erényeken. Beckenbauer
lehetett volna francia, magyar, német is persze, de ő Beckenbauer volt.
Az a külvárosi kiscsapat, ahol én 1963-tól 1986-ig játszottam, a Csillaghegyi Munkás Torna Egylet, 1904-ben alakult.
Kezdetben többnyire a környékbeli svábok pénzelték, fuvarosok, kocsmárosok, szőlősgazdák. A harmadosztálynál sosem
került följebb. Egyszer majdnem a másodosztályba, de valami suskus volt. A hatvanas évek végén még 400–500 ember volt
kint a meccseken. Akkor még vasárnaponként játszottunk, hétfőn végigjártuk a jelentősebb drukkereket, részint a szigorú,
de igazságos szakkritikáért („megmondom magának, Péter, őszintén, ha lehet, még jobban játszott, mint múltkor”), részint
remélhettük mindig, hátha csurran-csöppen valami, a hentestől, a zöldségestől. Látható, félprofik voltunk.
Azután lebontották a környékbeli kis házakat, lényegében a falut, a falu szűnt meg, lakótelep épült a helyére. Megszűnt az
a közösség, melyhez természetes módon tartozott a csapat. A nézők száma folyamatosan csökkent. Én már azt neveztem
„sok”-nak, ha nem mindenkit ismertem személyesen, ha volt idegen arc a pálya szélén. A nyolcvanas évek elején átvette a
klub finanszírozását egy külkereskedelmi vállalat, és teniszpályákat építettek a sporttelep egy részére. Ez az új trend.
Mindenütt ez történt, a társadalomnak ezek a mikroszerkezetei rombolódtak le. Egy falu, egy kocsma, egy csapat, egy
közösség. Tömegével szűnnek meg ezek a kis klubok. Az alapok. Mindent kibírtak, háborúkat, forradalmakat, fehér terrort,
vörös terrort, csak ezt a furcsa konszolidációt, ezt a szürke terrort, ezt nem bírták ki...
120
A társadalom és futball összefüggései mindazonáltal rejtélyesek. Az elmúlt években itt sok könyv jelent meg, mely futball
és társadalom párhuzamos anomáliáiról szól, s joggal. Hogy miért is volna jó a foci, ha korrupt a környezete, ha a sport
nem tud tisztán működni, mert működésébe folytonosan idegen szempontok keverednek, nevezetesen a politika
szempontjai.
Igen. Viszont minden idők legnagyobb magyar csapata, amely úgy volt csapat, hogy mindenki individuum maradt,
melyben nemcsak szellem és elegancia volt, hanem erő is, amely megreformálta az egész akkori focivilágot, ez a csapat egy