totális diktatúrában született meg.

A legendás londoni 6:3, „az évszázad mérkőzése” után a csapat prémiumát maga Rákosi Mátyás emelte az eredeti
többszörösére (egyébként főként nem pénzt kaptak, hanem „jogot” a csempészéshez, óra, nejlonharisnya, erre a
futballimportra egész kereskedelmi hálózat épülhetett), és a díszvacsorán ott volt Farkas Mihály is, élet-halál ura, a csapat
patrónusa, quasi a magyar Berija. Összevissza világ. Mert amíg a fiúk ott poharaztak a véreskezű potentáttal, és a
„szurkolók” (az ország) rettegve húzódtak házaikba, mert bárkit bármikor elvihetett az ávó, akár talán épp Farkas Mihály
parancsára – ugyanakkor a futball, a játék mégiscsak a szabadság terepe maradt, a pályán minden megtörténhetett, még a
párt csapata, a Vasas is kikaphatott. A szocializmus legyőzte a kapitalizmust, írták akkor a lapok, s a szurkoló a lelátón
ugyan ilyen hülyeséget nem gondolt, de büszke lehetett mégis, mindenek ellenére, szegénység és rettegés ellenére, az
országára.

A játék mindig a szabadság lehetősége, de ha ez az egyetlen lehetőség, akkor többnyire a játék is elromlik, ezért nemzeti
katasztrófa az 54-es világbajnokság elvesztése (pl. ha filmrészletet vetítenek belőle a tévében, nem nézek oda, nem akarom
újra látni Rahnt, ahogy azt a szerencsés gólt rúgja, vagy ahogy nem adják 121 meg Puskás teljesen szabályos második gólját),
ezért nemcsak egy fájó sportkudarc „a szovjet sportbarátainktól” Mexikóban elszenvedett 6:0-ás vereség.

Én még szurkolótól egyetlenegyszer sem hallottam (szakembertől is ritkán), hogy egy magyar csapat azért kapott volna
ki, mert az ellenfél jobb volt. Nem. Ez után a 6:0-ás meccs után is a legelképesztőbb föltételezések keringtek a városban. Az
oroszok doppingoltak. Nem doppingoltak, hanem belekevertek valamit az ételünkbe, ezt látszik alátámasztani, hogy nem a
szokott szakács főzött, hanem valaki a követségről. Nem, hanem 56 miatt: a harmincadik évfordulón nem lehet nyernünk.
Végül minden bajt a tésztában találtunk meg, hogy a Navratilova étrendjét követték a fiúk, és ez végzetesnek bizonyult...

Időközben elegendő sörök érkeztek. Béla bácsi hevesen magyarázott. „Ha százszor játszunk velük, százszor nyertünk
volna. Az tiszta véletlen, hogy kikaptunk. A selejtezőben nyolcat rúgtunk nekik. Persze tudom, hogy hagyták. Meg
szándékosan lerúgták az Öcsit, egy szőke fritz, olyan csontos, Liebknecht vagy hogy hívták...” „Rosa Luxemburg”, vetettem
közbe. „Nem, nem Rosa. Arra emlékeznék... Liebrich, ez az.” Hirtelen megfogta a kezem. „Ki volt a legjobb akkor? Mi
voltunk. Ezt nem vitatja senki. Ezért én azt találtam ki, hogyha megkérdem magamat, ki nyerte a berni döntőt, azt
válaszolom, hogy mi, mi nyertük, magyarok... Tudod, így sokkal könnyebb... és igazságosabb.”

Magyarország a képzelet országa. Kitaláljuk magunknak az országot, függetlenül a reálisan létezőtől. Futballország
volnánk, de sose nyertünk világbajnokságot; olvasom, hogy irodalmi nagyhatalom volnánk, és a kutya sem ismeri a
világban az irodalmunkat, itt a két világháború közt úgy volt királyság, hogy király nem volt hozzá. A káprázat országa.
122
Írdogálok lám ide-oda a futballról, de egyre nagyobb erőfeszítéseket kell tennem, hogy ne szakadjak el tőle. Nem tudom
fejből a Fradi összeállítását, nem tudom, ki a gólkirályjelölt, nem tudom, ki az első az NB II-ben, Himnuszkor nem tudom
arcról, hogy ki kicsoda a válogatottban, Fonnyadtot vagy Bácsit azért jegyeztem meg, mert olyan szép a nevük. Így nem
lehet drukkolni, rendes ember még a tarcsikat is ismerte.

A mostani spanyolok elleni meccset úgy néztem, mint egy idegen. Hogy utáltam régen az ilyen palikat, akik csak azért
szurkoltak egy csapatnak, mert az jó volt. Az ember nem azért Fradi-drukker stb., mert a Fradi jó, hanem mert az övé.

Hát ez az. Mert lehet, hogy ez a válogatott az enyém, hát kié legyen az ország válogatottja?, csak épp nincs közöm hozzá.
Mintha senkinek se volna köze hozzá, se játékosnak, se edzőnek, se MLSZ-nek. Az viszont baj, ha már ahhoz sincs közünk,
ami a miénk. Nem tudom, mit kell tenni. Meccsre járni. Állítólag a Kerület most jó. A Pécs is repül. Garami! A Tromos
ifiben van egy tüneményes kis kövér jobbkötő. A Brandhuber Feri fia, mondják, istenáldotta tehetség. És így tovább. Nem
úgy értem, hogy érjük be kevéssel, és napozzunk és szotyolázzunk, én nem öncsalásról beszélek, hanem, hogy ne adjuk fel, a
jelenlétről beszélek.

Mert ez így, ami van, nem megy soká. És a térdem is fáj.
123

Varga Zoli, oda-vissza

Régen láttam őket, Karlóékat. Utoljára talán azon a Fradi–Dózsán, amikor Varga Zoli oda-vissza felbőrözte a Noskó
nevűt. A félpályánál történt, úgy a K szektor előtt, Varga finoman áttolta Noskó lába között a labdát, nem rúgta, még csak
nem is gurította, tényleg úgy tolta, noszogatta, mint akinek mindez igazán nem fontos. De fontos volt. Tudta ezt minden
néző, és tudta Noskó is. Villámgyors, gonosz mozdulattal megfordult hát, és akár egy felbőszült bika rontott Vargára – aki
már ismét a labda mellett állt, és elképesztő flegmával visszapaskolta azt, ő maga pedig kicsit hátrább lépett, mint aki
csupán udvarias, mint akinek nincs is köze itt semmihez, kívülálló, ugyanolyan néző, mint én vagy te, lám, itt van hát ez a
derék ember, ez az újpesti sporttárs, aki most oly érdekfeszítő és drámai küzdelmet folytat evvel az ide-oda bóklászó
labdával, no lám, no lám, mire megy vele...

De én akkor már csak Karlót néztem, elnyílt a szája, mint egy gyereknek (akkor lehetett olyan negyven, barna, olaszos,
csinos férfi, nagy pocakját derűsen tologatta, és valahogy senki se gondolta kövérnek), a szája elnyílt, szemében majdnem
rémület ült, de biztosan csak a könnyeket láttam.

– Ez csoda, öregem, ez kész csoda, ilyen nincs is – suttogta hetvenezer ember közt, akár ha Lourdes-ban lettünk volna.
Soha nem láttam őket külön-külön, Karlót és Marit, csakis együtt, igaz, szinte kizárólag meccsen láttam 124 őket, főként
nálunk otthon, C.-ben, minden meccsen kint voltak, serdülőn is, ifin is, fakón is, ott laktak a pálya mellett, Karló anyja volt
a szertáros, szigorú özvegyasszony, az anyós. Gyerekükként szerettek, nekik nem lehetett. Sokáig, egy hónappal ezelőttig
nem találkoztam élő asszonyi lénnyel, aki úgy értett volna a focihoz, mint Mari. (Sosem volt szabad néniznem. Ha mégis
elhibáztam, azonnal, reflexből kupán vágott, nem gyöngén, nem jelzésszerűen, fájt. Ám utána mindig gyakorlás
következett. Mari, Mari, Mari, mondta előttem, és én mondtam utána, Mari, Mari, s közben a fejemen tartotta a kezét. Meg
tudom mutatni, hol voltak az ujjai, a körme hegye...)

Szenvedélyesen kötődött a focihoz. És úgy tudott drukkolni, hogy ott utána fű nem nőtt. Többször kivezették a pályáról.
Ilyenkor dúlva-fúlva távozott, a káromkodás határán, de még innét, hihetetlen leleménnyel tudta gyalázni a bírót meg az