ellenfelet. Az volt benne a zseniális, hogy úgy szidta őket, mintha régi, személyes ismerősük lett volna, akinek most váratlan
csalatkoznia kell bennük, és ez valóban zavart tudott kelteni, egy védő megtorpant vagy csak fölnézett, eltűnődött, rövid
lelkiismeret-vizsgálatot tartott – és ez már elég is volt a „mieinknek”. Ilyenkor Karló is ment vele, távozott, hang nélkül,
mögötte, büszkén. Mi pedig megtapsoltuk őket. Mint minden igazán nagy drukker, vak volt, és elfogult, ám a demagóg
érvelések mindig szigorúan szakmai érveken nyugodtak.

Később minden barátnőmet vele teszteltettem le. Egyszerűen levizsgáztatta őket. Ez három hétig tartott. Egy idegenbeli,
egy hazai meccs, plusz elmélet. A rá következő szerdán kellett kimennem, egyedül, az edzőmeccsre (vagy az ifi, vagy az
„egy” otthon játszott). Én voltam ott mindig előbb, s már messziről láttam őket a tribünről, ahogy egymásba karolva
jönnek, lassan, ünnepélyesen. Odaálltunk a korláthoz, beszélgettünk, a vasárnapi bajnokiról, erről-arról, megjegyzéseket
tettünk a bemelegítő játékosokra, és nekem ki kellett találnom, ezek közül melyik vonatkozik a lány 125 ra. Nem volt nehéz,
mert Mari ideérve nagyot sóhajtott mindig, és olyan lassan pillantott rám, hogy libabőrös lettem tőle. Mari ilyeneket
mondott: „Kézilabdás.” „Van benne egy jó fél szezon.” „Bekk.” „Jó a rüsztje.” „Valakinek játszani is kell.”

Ott álltunk hárman a pálya szélén, boldogan, egy negyedikről beszélve, egy idegenről, aki ilyen vagy olyan, de főképp
olyan valaki, aki által kiderül, hogy mi hárman együtt vagyunk. Én pedig a következő bajnokiig levontam a megfelelő
személyi konzekvenciákat. Akkor még nem tudtam hibázni.

Azután elkerültem C.-ből, őket azóta nem láttam, meccsre is ritkábban járok, a szokásos, az ember észre sem veszi a
hűtlenségeit; de a lányokat sokáig Mari szemével néztem, és levontam a konzekvenciákat. Nyilván őt, Marit kerestem
minden lányban, és nyilván nem találtam. Egyszerű ez. Egyszerű, de azért sokféle. Mert nemcsak arról volt szó, hogy
szerelmes vagyok ebbe az asszonyba, hanem valamiképp abban is biztos voltam, hogy ez a szenvedélyes fociszeretet
valamilyen biztonságot ad, biztonságot és biztosítékot, úgy éreztem, Marit és Karlót is védi ez, megvédi – és nekem pedig
csak meg kell találnom azt a nőt, aki olyan, mint Mari.

Hát most megvan. Megtaláltam. Annyira föllelkesültem, hogy leutaztam C.-be, őt nem mertem rögtön elhozni, csak a
fényképét, hogy beszámoljak öreg barátaimnak... erről az egészről... Karló fogadott egyedül, úgy, mintha tegnap
találkoztunk volna, leültetett, diópálinkával kínált.

Megilletődötten néztem körül, semmi nem változott, a lakás olyan volt, akár egy óriás vitrin, kupák, oklevelek, plakát az
aranycsapatról, bekeretezett Albert-fotó, ahogy sír a búcsúmeccsén. Szégyenkezésemet, hogy így kikopott belőlem mára
már a játék, hamar az a jóérzés váltotta föl, hogy ők öregségükre is hűségesek maradtak, nem is a focihoz, a sporthoz –
magukhoz.

– Alszik, bent alszik – suttogta Karló ki nem mon 126 dott kérdésemre, és kiment a konyhába, hogy föltegyen egy kávét.
Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, azonnal nyílt a másik, s belépett Mari. Ugyanolyan sudár volt, mint akkor.
Fölugrottam, hogy megöleljem, de hátralépett, kikerült. Leültünk, és én lelkesen fecsegni kezdtem a megtalált lányról, a
biztonságról, arról az erőről és segítségről, amit ők, az ő fociszeretetük nekem jelent.

– Gyűlölöm – mondta hirtelen. Ijedten elhallgattam. Nagy csönd lett. Hogy Karlót? Legyintett. – Ezt a rohadt futballt.
Negyven éve gyűlölöm. Mindent fölemésztett, mindent, csak a futball, más nincs is. Negyven éve! Csak azok a rohadt
kapufák, a tizenhatos, a bekkek, a kőpor, az edzők, a cserepad, a gerozán, mindent fölzabált, minden sejtemet, minden
levegővételt, negyven éve gyűlölöm minden porcikámmal, azóta, mióta az anyósom beleszeretett ebbe a pályába, és azt
gagyogta, akkor itt fogunk élni, azóta. Gyűlölöm. – Zihálva hallgatott. Karló billegett be a kávéval.

– Megöregedtünk – és vállat vont. Valamit mondanom kellett, hogy ez nem így van, vagy nem így volt, hát én tudom, én
ott voltam, az nem lehet, hogy mindent félreértettem...

– Meg akarok halni! – üvöltött rám acsarkodva az öregasszony.
– De hát Marika néni... – A nénire megmoccant az ölében a keze, göcsörtös, májfoltos öreg kéz, de úgy maradt, nem volt
már benne mozdulat, nem volt benne semmi, ahogy a szobában sem volt semmi és senki, hiába ültünk ott, hárman.

Nem tudom, mindez mit jelent. Nem tudom, most milyen konzekvenciákat vonjak le. Mari csak biccentett, amikor
eljöttem. Nem tudom. De azt még mindig tudom, meg tudnám mutatni, hogy hol volt a fejemen a keze, hol volt a körme
hegye, akkor, régen, amikor tájt Varga Zoli oda-vissza...
127

A kéz

Ezen írás azonos ezen írás történetével. Mikor valaki nincs, csak a róla szóló mendemondák – és ez ő. Közismert poétikai
tekli-mekli, ha kicsit unjuk is immár.

A másik, XX. századi kézre álló effektus, amikor az írás éppen megvalósítja azt, amiről beszél, példaszerűen előállítja a
„most”-ot, a regény, amint írja önmagát – klasszikus példa Bulgakov A Mester és Margaritája, ahol a Mester regénye,
amiről a regényben szó esik, éppen az a regény, amit a kezünkben tartunk. (Kevésbé klasszikus példa a Ki szavatol a lady
biztonságáért? könyv Ágnes része.)

Itt ez a következőképpen valósul meg:
Valljuk be, itt ez nem valósul meg. Ezen írás tudniillik azonos ezen írás történetének történetével. Történt ugyanis, hogy Alfred Kolleritsch, a
grazi „manuskripte” költő főszerkesztője fölkért, írjak a lap ünnepi, 100. számába, téma: az öregedés. Minden további úgy esett, ahogy azt a szövegben
olvashatjuk, csak ott a szöveg németnek gondolja magát, németre fordul épp, míg itt: nem mozog, áll, magyarul áll. Szóval: mikor valaki nincs, csak a
róla szóló mendemondák – és ez ő.
minthogy elöregedett a körülöttem lévő, rendelkezésemre álló idő, összezsugorodott és megfonnyadt, ahogy magyarul
mondják: kifutottam az időből, ezért nem maradt időm, hogy a szöveget – ezt – elküldjem valamelyik né 128 met
fordítómnak, Kolleritsch nyakam köré fonódó határideje kétséges lépésre késztetett, amit nem biztos, hogy
megbocsáthatok neki.

Apámat  kellett megkérnem,  hogy    lóhalálában fordítsa    le  mindezt.