Eltekintve attól, hogy nem volt más választásom, illetve nincsen más választásom, minden jelen idejű nekem, hisz most
nem tudhatom, mi lesz később, milyen lesz az a szöveg, amit te, drága Olvasó, olvasol (így jutottunk a XIX. sz.-i
mindentudó írótól a mindentudó olvasóig), tehát azt remélem ettől a kényszerű apai beavatkozástól, hogy az írás majd
kilép eredeti idejéből, az enyémből, és rászitál valami az apám szép, szürke öregebb idejéből, a folyamatos Spiegel-
olvasással frissen tartott, 20-as években tanult, arisztokratikus osztrákon a szöveg kicsit elegánsabb, gömbölyűbb, ódonabb
és simább lesz – amitől amúgy falra másznék, most azonban szépen simulva kapcsolódhatna az adott témánkhoz. Mit
szépen! Paradigmatikusan.
E tény nehéz árnyként lebeg itt e lapok fölött – de idevaló árny. Végül is az apám (és itt egy szókapcsolat erejéig az én fals
németem szóljon, kivéve a hatalmat az ő kezéből, örök fiúi álom), tehát hogy rendben ez így, az apám végül is mein alter
Ego, föltételezve, hogy az Ego névelője der, de amilyen pechem van dasValóban, a fordító megjegyzése, írta oda apám kéretlenül, s
akkor nemcsak oda a felületes szójátékom, de már most magam előtt látom apám fölényesen derűs arcát, ahogy
nagyvonalúan elnézi ezt a hibámat (is).
Határozott oidiposzi koordinátákat kapunk lassacskán. Én öncenzúrázom magamat, ő majd cenzúráz engem a
fordításkor azon az ő szubtilis módján 129 (már nyilván, ha teheti, ezt a mondatot is – és ezt is: elég!), és én majd legvégül,
mikor már nem látja, visszacenzúrázom – szóval én vagyok az ő kezében és ő az enyémben. Mint a rendőrségi kihallgatás,
ott is úgy van, hogy a kihallgatott is kihallgatja a kihallgatót, vagy ahogy Heissenbüttel írja:
Üldözők üldözik az üldözötteket
üldözöttek viszont üldözők lesznek
s minthogy üldözöttek üldözők lesznek
lesz az üldözöttből
üldöző üldözött
s az üldözőből
üldözött üldöző.
Vagy ahogy Karinthy Frigyes írja: álmomban két macska voltam, és kergettem a farkamat(?).Próbálom előre körülbástyázni magam. Hogy őt csak ne tévessze meg az „apa” szó. Az csak egy szó. Én ugyanis
magamnak teremtek apát, alig zavartatva magam a „reálisan létezőtől”. Nyugodjon bele, hogy ő egy regényhős. Vajon mit
szól ehhez a fordító? Gyanakodva kérdi, miről van szó. Fordítás, mondom óvatosan. Mennyi? (A profi.) Mennyi legyen?
Kevés. Jó, annyi lesz. És mi ez az egész egyáltalán? – Mindig, ha kérdez, van benne kis ingerültség. Hogy kérdezésre
kényszerítik. Jelesül én, az én kevéssé határozott magatartásom volna az ok, hogy neki itt kérdeznie kell, kérdései így
mindig szemrehányások, mintha azt mondaná: Mi ez az egész marhaság? Amin meg én morgok.
Über das Älterwerden, az öregedésről. Ez a téma. És ehhez neked mi közöd? Öregedni én is öregszem, öreg. Minden
bizonnyal, no de mit tudsz te erről, mi 130 lyen mondanivalód van? Hát például van egy öreg barátom... Kicsoda? Nem
ismered. Bár ezt megírhatnám úgy, mintha rólad volna szó, rögtön súlyosabb volna a jelenet. Na nem, édes fiam, így nem
lehet játszani élő emberekkel. Mire én pofákat vágok, tőle tanult-lesett arcmozdulatokkal.
Öreg barátom tíz éve, ereje teljében arra kért, szólnék neki, ha a szenilitás jeleit látom rajta. Könnyű szívvel megígértem.
Most pedig, miután kiöregedett primadonnás butasággal és durvasággal harmadszor sért vérig, látom már, soha nem fogok
neki szólni. Nem lehet. Ha szólni kell, nem lehet, csak akkor lehet, ha nem kell.
Megjegyzem, tíz évvel ezelőtt ugyanúgy idegesíthettem őt, s ő talán ugyanígy irritált volt, csakhogy: csakhogy én azt
észre sem vettem. Vagy ha igen, nem törődtem vele, kaffogtam, csaholtam körülötte szertelenül, akár egy kölyökkutya.
Most pedig szentségelek. (Lényegében nem beszélünk egymással.) Mert közben elmúlt tíz év, megjegyzem.
Így gyűjtögethetném a múló idő jeleit, bíróságon fölhasználható tárgyi bizonyítékokat, változó szokásaimról, ahogy
kényelmesebb és puhább nadrágokban szeretek már járni, ahogy nem szeretem már a strandot, ahol pedig a fél
gyerekkoromat töltöttem (most egyszerűen unom), vagy ahogy szóvá teszem gyerekeim hangos zenehallgatását – kell-e
mondanom, hogy ugyanazon szavakkal, melyeket annak idején apám süvöltött nekem. Vatertum ist Parodie.
Az öregedés mint pusztulás –
Az öregedés mint érés –
131
Az öregedés mint minősíthetetlen, semleges változás –
Az agg fiatalok –
Az örökifjú aggok –Test és lélek és szellem és idő négyes mozgása –Az ártatlanság is csökken –„Minden az öregedésről szól. Nem veszed észre? Nem. Te ezt még nem veszed észre.”