Ö. f. a térdét tiszteli leginkább. Van a porcleválásnak egy fajtája, melyet úgy hívnak – így hallotta –: porcegér. Erre a
porcegérre sokat gondol. Hogy ott bolyong a térdében, ott tanyázik – ettől ö. f. különbnek érzi magát, kiválasztottnak és
sebezhetőnek. Néha szeretettel megsimítja a térdét. A porcegeret Bélának hívja, és tegezi. Ha ne adj’ Isten gólt rúg, odaszól:
Jó, Bélám, akkor ezt most bevágtuk... Úgy érzi, Béla a barátja, rá számíthat. A barátság fájdalommal jár, így már ezt is
tudja.

A „rinya” teljességre törekszik, nagyravágyó, mindent akar: a lebegő boka hálás terep a különféle szalaglazulásokkal, az
Achilles-ín titokzatos gyulladásai, az izomgörcsök tömkelege (vádli, comb), az érzékeny lovaglóizom, s ó, a húzódások, a
makacs húzódások, majd a váratlan nagy orvtámadás: hátizmok! Ki hitte volna egyáltalán, hogy léteznek; és innét már csak
egy ugrás, egy rosszul sikerült, a nyakizom: mint végső árulás. S a bűnök a deréktájon...

A   „rinya” legalján    azonban nem az  önsajnálat  van,    hanem   a   félelem.    Ö.  f.  félelemben  él.

A határon áll (ennyiben művész), billeg, akár ez az írás a saját létezése szélén. Ez a küzdelem és kettősség egy ideig
elvonja a figyelmet az időről, a valódi tétről és el a halálról, de azután egyszer, már a kispadra szorulva, nézve ezt az egyre
idegenebb játékot, az egyre ismeretlenebb fiúkat, szemét már-már könny futja el, rémülten vicsorogni kezd, mintha jeges
szél fújna, s akkor egy kéz nehezedik a vállára, az apjáé, aki évtizedek óta nem nézett rá ilyen szelíden és lágyan, és azt
mondja ennek a harmincvalahány éves vénembernek: Hagyd már ezt abba, fiam, mert soha nem leszek készen a
fordítással, kérlek.

Két férfiarc, egyforma, nem egyforma.
136

„Tote Grafen, gute Grafen”Kis színes az arisztokráciáról

A nosztalgia és az emlékezés között ugyanaz a különbség, mint a sztori és a történet, vagy mint a rejtvény és a titok közt.
Ma mintha mindent fölfalna a nosztalgia, a középkort, Rudolf trónörököst, a Wirtschaftswundert, Elvis Presleyt. Az
arisztokrácia mindig is tárgya lehetett az ilyen édeskés, gyors érdeklődésnek, tükrös báltermek, nagy vacsoraestek, ábránd
egy élet után, mely nagy és tágas, és mintha olyan volna, hogy mi határozunk meg benne mindent, azaz szuverén és boldog.

Ha meg nem ilyen, az olyan, de olyan emberi. A magyar arisztokrácia sorsa, lehet mondani, nagyon emberi. „Én magától
a kérdezés jogát megvonom. Velem sok kérdés-felelet játékot játszottak már. Nekem is lennének kérdéseim. De arra maga
nem tudna válaszolni”, mondja szépen és szigorúan az újságírónak egy érintett az előbbiek szellemében fogant, most
divatos rádióriportban.

Tolsztoj – ne feledjük, maga is gróf! – szerint a boldog családok egyformák, minden Anna Karenina című regényt így kell
kezdeni. Mára Európában az apák, lassan nagyapák, lettek egyformák: a hallgatag apák; a hallgatag apák – Moszkvától
Nápolyig, Párizstól Berlinig, Kelet-Párizstól Nyugat-Berlinig.
137

Az én apám is hallgat. Pedig próbálom szóra bírni, kitartóan, fortéllyal, hízelgéssel, mondaná el, milyen volt
Magyarország egyik leggazdagabb, legbefolyásosabb családjában élni, milyen jó vagy milyen nehéz, mennyi könnyűség és
mennyi felelősség, és hogyan telt el egy nap, és tegezték-e a szobalányokat, és a Papa (nagyapám) tényleg másodosztályon
utazott Bécsbe, éppenséggel IV. Károlyhoz, minthogy ő volt a miniszterelnöke, és hogy volt az, amikor bejöttek a németek,
és hogy volt az, amikor megjelentek a nyilasok, és hogy volt az, amikor eltűntek a zsidók, és hogy volt az, amikor bejöttek az
oroszok, és hogy volt az, amikor 1951. június 16-án (magyar Bloomsday?) kitelepítették a családunkat, azaz 24 órán belül el
kellett hagyni Budapestet (kisgyerekkel, terhesen), és igaz-e, hogy a Schwarzenberg nagymama ekkor taxival ment a
deportálás színhelyére...

Apám hallgat. Tudom, majd én fogok emlékezni helyette. Az évszázados Esterházy kontra Haydn históriai-ontológiai
csatában én átálltam a Haydn oldalára. De Búcsúszimfóniát nem írok. A történet ugyanis nem úgy szól, hogy volt itt egy
felelőtlen, ordenáré hatalom, a kommunistáké, amely széttaposta, megalázta, tönkretette ezeket a szegény grófokat, a
történet nem „egy osztály eltűnése”, hanem úgy szól, hogy volt itt egy felelőtlen, ordenáré hatalom, mely széttaposta,
megalázta, tönkretette a grófokat – és nem grófokat, az értelmiséget, a munkásokat és a velök szolidáris parasztságot, a
történet: „egy ország eltűnése”.

„Tote Grafen, gute Grafen”, mondja a (forradalmi) szólásmondás. A nagy Sztálin ennél sokkal átfogóbban,
nagyvonalúbban látta ezt a problémát, mentesen sznobizmustól, szűk osztályszemlélettől, inkább áthatva a lét szép
radikalizmusától. Állítólag ezt mondta: „Van ember, van probléma, nincs ember, nincs probléma.” Valóban.

Kihalt ez a teremtmény. Elmúlt. A sznobság persze örök. Amikor múltkor itt járt dr. Habsburg (igen emberi volt, és
kedves), akit a Stern Otto von Gesternnek 138 nevezett, a magyar lapok tüntetően Otto von Heute-nak, és a tévében szinte
dadogva szólították meg a megtiszteltetéstől. Ez egy ilyen ország. Itt a királyokat vagy fölakasztják, vagy leborulnak előttük.
Függetlenül attól, hogy vannak-e vagy nincsenek.
139

A Petőfi-rejtély egy részmegoldása

A puha, nyugati világban vonatozni valami kellemes, gyakorlatias, semleges dolgot jelent, hajszálpontos indulások,
logikus csatlakozások (egyáltalán: a mellékszárnyvonalak!), légkondicionált fülkék, tisztaság, nyugalom, kis olvasgatás,
csak úgy röpül a szárnyas idő kedvesen. Ehhez képest Nyíregyházára utazni, mondjuk, egy könnyű pénteken, mégiscsak
olyan, mint valami rettentő kaland, amiről nem tudhatni, hogyan végződik, és csak remélni lehet, hogy Nyíregyházán.

Az angolok pedig még a nyugatinál is nyugatibbak. Az angol a civilizáció maga. Ismerjük a viccet, hogy mért olyan szép az
angol gyöp. Locsoljuk, sir, és vágjuk, sir. Ennyi volna? Ennyi, sir, locsolni, vágni... 1600 óta.

Egy angol   az  mindent 1600    óta csinál.