A már nem új vicc szerint a „szocialista” jelző tulajdonképpen fosztóképző, akár az angol „less”, a szocialista erkölcs az
erkölcsnélküliség, a szocialista gazdálkodás az a gazdasági anarchia, a szocialista kultúra az a kultúra bujdoklása. Most, 89
végére, megszűntek a szocialista országok, azaz újra országokká lettek, az állam bocsánatot kért fiaitól, elnézést, elvtársak,
144 oppardon, uraim, tévedtem, és visszavonult a belső termekbe. Helyén, a volt piros szalonban, pusztulás, törmelék, kosz,
csőd és emberek – és valamiféle szabadság, valamiféle esély. Országaink errefelé hirtelen a remény kopott és fantasztikus
országai lettek.
Egy hónap alatt, decemberben, megváltozott Közép-Európa, következésképp megváltozott Európa, vagyis a világ. Meg
fog változni az irodalom is. Ez egyáltalán nem magától értődő, egy rendszerváltás nem okvetlenül kell hasson a művészetre,
és főleg nem azonnal. Miért volna befolyással egy regényre, hogy szerzője hazájában állomásoznak-e szovjet katonai
csapatok vagy sem. Ez elvileg bagatell tétel. Kollégám jól sikerült regényét, a Háború és békét, elhanyagolható mértékben
érintette Napóleon waterlooi győzelme (vagy veresége?).
Azonban az itteni irodalmak sokkal erősebben függtek a kor kicsinyes waterlooi csatáitól. A közép-európai irodalom
tocsog a politikában, vagy a politika őbenne, szóval át- meg átjárja, miként hevült ajkakat a szerelmes lehelet, kard vasa az
áruló bordát, avagy az északi zord szél a malmői rénszarvasokat – és a hasonlatok minősége azonnal mutatja, hogy ez nem
lehetett nagyon vidám dolog.
Mint valami hártya borította be a kéretlen állami gondoskodás (= felügyelet) a kultúrát, és most, hogy ez lefoszlott, nőni
kezdett minden, új, váratlan energiák szabadultak föl, belőlem ugyan kiölték a lapalapítási szenvedélyt, de látni ötven év
körüli, fiatalnak nehezen nevezhető férfiakat, amúgy rezignált, okos figurák, kik égő szemekkel kéziratokat hajkurásznak.
Folyóiratok, kiadók alakultak percek alatt... Persze, ha nő minden, nő a gaz is, az új nívótlanság is virul. Eddig csak a
hatalom kísértett, most fog a pénz is.
Egyáltalán: itt van egy általános dilemma, az, hogy az állam mint mecénás megszűnt, de az új, társadalmi mecenatúra
még nem alakulhatott ki. Ezért fennáll a 145 veszély, hogy a művészet rentábilis akarna lenni (ami öngyilkosság volna), hogy
főleg a pénzigényesebb művészetek (film, színház) kommercializálódnak. Ez a gazdasági helyzet.
De változott a – mondjuk így – morális helyzet is, itt ugyanis az irodalomnak nagyon is van morális helyzete. Enyhe
posztmodern cinizmussal (utólag!) azt lehet mondani, hogy a szocializmusnak ez a kései, soft változata, ez a finom
diktatúra, e lágy elnyomás, mondhatni ideális a művészetnek, egyértelmű, hogy hol áll az író, szemben a hatalommal,
ugyanott, ahol az olvasó, aki így, szinte függetlenül a teljesítménytől, szeretettel és elismeréssel övezi íróját.
De hát valóban az irodalom volt, lehetett az egyetlen olyan hely, ahonnét emlékeztettek minket, olvasókat elrabolt vagy
elveszített vagy elfecsérelt szabadságunkra. Közép-Európában ezért van olyan nagy tekintélye az irodalomnak – noha
természetesen ezt a rátestált föladatot soha nem tudta jól betölteni, arra ugyanis a demokratikus parlament hivatott –,
innét a már említett cinkosság könyv és olvasója között, innét a magas példányszámok.
És innét van az is, hogy a közép-európai írók nagy tekintélyű, roppant fontos személyiségek. Természetesen e sorok írója
is, noha könyveiből gyanítjuk vagy legalábbis szeretnénk gyanítani, hogy széllelbélelt, komolytalan alak, egy hiú fráter és
így tovább! A kelet, elnézést, géphiba, közép-európai íróra leső egyik legnagyobb veszély, hogy a kétségkívül létező
fontosságát, presztízsét ő maga is komolyan kezdi venni. Ez a fontoskodás még jó íróknál is látszik sokszor. A
legnagyszerűbb kivétel számomra az ősszel tragikusan fiatalon elhunyt jugoszláv Danilo Kiš volt, aki minden reflexében,
sejtjében közép-európai író volt, nagy volt és komoly: és tudta, egy senki. Hiányát naponta érzem...
Ennek az elkényeztetett, kivételes helyzetnek most a 146 nyilvános beszéd, a teljes nyilvánosság megjelenésével vége van,
azonnal lekopik (vagy már le is kopott) az irodalomról az a nagy érdeklődés, amelynek jó része tehát úgysem irodalmi
érdeklődés volt, és ami maradt, az – ahogy mindenütt a világon – kicsi. Azt hiszem, ez jót fog tenni a magyar irodalomnak,
hogy szembe kell néznie azzal, hogy nem fontos, hogy úgymond jelentéktelen, hogy úgymond nevetségesen kicsi.
Fölfogásom szerint ez az irodalom leglényegéhez tartozik, ez a nevetségesen kicsiség, és ebben is volna az ereje. Az
irodalom olykor szükségből nagyra és fontosra nő, olyan nagyra akár, mint, mondjuk, az acélkohászat...
Ennek én láthatóan gondtalanul örülök, mert még nem tapasztaltam a saját bőrömön, milyen az, mikor mindenbe
beleszólhatok, ám semmire sem vagyok hatással. De ez még arrébb van, hogy egy fád jogállam legyünk.
Ehhez a harcos, harcoló irodalomhoz (amely tehát sokkal kevésbé a nyelvből építkezett, mint inkább a politikai
fölháborodásból), ehhez egy rejtezkedő beszédmód tartozott. A magyar irodalom sokat köszönhet nyelvileg a reálisan
(szürreálisan) létező szocializmusnak, én legalábbis el nem múló hálát érzek iránta – amely majd el fog múlni.
A hatvanas évek táján ez a rejtőzködés nagy élmény volt, és nagy művészetet hozott létre, az irodalom a valóság és a szó
közti résben táncolt, sírt, ujjongott és röhögött: ez a kelet-európai groteszk.
Később azonban eluntuk ezt az iszapbirkózást, eluntuk a rejtett beszéd szépségét, „beleuntunk a látszatnak és a
valóságnak ebbe a huzavonájába, ebbe a tündöklő és ocsmány bújócskába, ahol mi voltunk a kísérleti nyuszi.
Belefáradtunk, ez a kelet-európai groteszk vége”.
Most pedig azok a művek, melyek létüket (érdekességüket) kizárólag a politikai tiltásnak köszönhették – 147 ezek
meghalnak. Nem hiszem, hogy volna közép-európai könyv, amely ne gyászolna mondatot.