Mondok befejezésül egy példát. Ha az 56-os forradalomról nem lehet nyíltan beszélni, akkor az 56-os szám különös
jelentőségűvé növekszik, sugározni kezd és ragyogni, vagy remegni és sápadni, mitikus felhangokat kap. Ha tehát a címben
szereplő 56 tengerimalac regénybeli kertünk fölé röppen, akkor a szegény, értő olvasó már hegyezi fülét, s szimatolni kezd,
mint a vadászkutya – hisz valami tiltott közelébe értünk. Ezért olykor hajlamos is volt megfeledkezni a kertben andalgó
szomorú és csalódott asszonyról.

Mára elveszett a szám ereje, titokzatossága, de ha igazán jó volt, a regényünk mostanra se lett rossz, csak kicsit
megváltozott. Regényeink történelmi regények lettek. És akkor most is jelenthetnek valamit a kert fölött elegánsan
szárnyaló tengerimalacok... minden valószínűség szerint arra hívják föl a figyelmet, hogy az asszony miattunk szomorú,
bennünk csalódott.
148

Tiszta ég, zöld ág plusz üvegbetét

Midőn ezt írom, tiszta az ég, zöld ág virít. Pilinszky szerint ez irodalmunk egyik legtitokzatosabb verssora.
Az a titokzatosság, melyet nagyszájúan életnek lehetne nevezni, kicsit konkretizálva történelemnek (melyről egyébként
világéletünkben úgy tudtuk, nincsen is, vagy ha van, akkor áll, áll, be van fagyva, mint Rákosi Mátyás alatt a Duna), ez a
titokzatosság nyilván nem köthető egyetlen naphoz, a szavazás napjához (amely egyébként is kettő). De azért kötni kell, így
praktikus, az idő váltásait emléknapokkal pántlikázzuk föl. Ez rendben is van. De mi is az, ami van?

Egyszer, még a kitelepítés alatt (melyet én személy szerint nagyon élveztem) egy fantasztikus és rejtélyes
nagybátyszerűséggel kirándulás közben valahogy a cseh–magyar határra tévedtünk. Ez a határ, mondta nagybátyám, és
húzott egy vonalat. Hirtelen nagyon megijedtem, és csak hosszas unszolásra dugtam át a lábfejem a testvéri Csehszlovák
Népköztársaság vagy micsoda légterébe. A nagybátyám meg viháncolva ugrált egyik országból a másikba, amit én, szigorú
kisfiú, homlokráncolva figyeltem.

Ma 1990. március huszonnegyedike van, tiszta az ég, zöld ág virít. De nincs itt az a drága rokon, fiatal, rakoncátlan férfi,
akitől kérdezhetnék, vagy akinek a 149 kezét megfoghatnám. Akire átháríthatnám a felelősségem.

Szóval, dugom ijedten a lábfejem a saját jövőmbe (képzavart féláron adok!), akkor most tényleg kezdődik? Valóban vége
van? Minek van vége, és mi kezdődik? Mi maradt, és mi ment? Te, Olvasó, március huszonnyolcadikán, mit tudsz? Mi
többet? Mesélj! A levegő is jobb? Szivárvány ível az ország fölött? Ne válaszolj rögtön, előbb nézz körül! (Mikor az öcsém
disszidálása miatt rám mért röghözkötöttség leteltével először átléptem a magyar–osztrák határt, úgy hozta az idő járása,
hogy épp egy teljes szivárvány alá értünk. Ez azért túlzás, morogta volt boldogan a mellettem ülő nő.) Mondd hát, Olvasó,
milyen lesz ott szerdán? Esik? Fúj?

Állj! Nem hízelgek neked tovább, nem tudsz te se semmit. Szerda van, ennyit tudsz, ne is próbálkozz. Illetve még azt is
tudod, hogy ez huszonkét százalék, az meg három. Jó, hogy három. (Önt még érhetik meglepetések. – A szerz.
megjegyzése... – Milyen meglepetések. Egy kiegyensúlyozatlan társadalom tréfái. Lásd az NDK-választások. A véletlen
szerepének aránytalan megnövekedése. Nem állítok tehát semmit, csak azt, hogy nem állíthatok semmit.)

Tehát mi mennyi? Mert jó, hogy három, de jó-e a huszonkettő? Illetve jó, de milyen jó? Miféle jó? Mi lesz? Mi, ami
érvényes? Mi, ami érvényes lesz, és mi, ami érvényes marad?

Megmondom, mi az, ami érvényes. Mi vagyunk érvényesek, én meg te meg ő. Ez az új helyzet legfőbb hozadéka. Ezt
jelenti, hogy vége a rendszernek, hogy kimennek az oroszok. Nem többet – de ez nagyon sok. A magunk urai lettünk. Az
más kérdés, hogy ez az urasság nem nagy bolt, hogy olyanok vagyunk csak, amilyenek vagyunk, csak a magunkhoz való
eszünk 150 van meg. (Néhány napja Pozsonyból jöttem haza, vélhetően az ott ért, úgynevezett élmények hatására
álmodhattam azt, hogy a barátommal arról tanakodunk, hogy vajon ki lehetett az, ki volt az a vaddisznó, aki kitalálta, hogy
magyarok legyünk. Hogy kinek az agyában foganhatott meg egy ilyen képtelen éca? Ezt kiabáltuk egymás arcába, nem
rejtve véka alá, hogy a másikat vádoljuk, ő volt az a felelőtlen alak, aki ezt kieszelte, ilyen hülyeséget, öregem, hogy
magyar... Zárójel bezárva.)

Tehát   még egyszer:    mi  vagyunk érvényesek. Ez  március huszonötödike   ünnepe, és  ez  nagy    ünnep.

Ki vagyunk mi? Ez pedig március huszonötödike kérdése, kétsége, tétje, kockázata, esélye. Kis Magyar Pornográfia után
Nagy Magyar Újrakezdés? Kicsit lassabban!

Mert mintha háború után volnánk. Romokban minden, és próbálunk emlékezni, milyen is az, ha normális valami. De
nincsenek emlékeink, újra ki kéne mindent találni. És olyan pontosan azért emlékezni sincsen kedvünk. Szívesebben
mondjuk, hogy hősies ellenállásunk morzsolta föl az ádáz rendszert, ami nem hazugság, de azért olyan nagy hősiesség nem
volt; az elmúlt negyven év nem hősies volt, hanem szahar.

A valódi háborúk után azonban nagyon sok az energia, a győztesnek, mert győzött, a vesztesnek, mert túlélte. De itt nincs
győztes és nincs vesztes, vagy ha kis önsajnálattal vesztessé emeljük magunkat, a túlélést már, a híres közénk-is-
lövethettek-volnát már hálátlanul magától értődőnek vesszük.

És ingerülten kerülgetjük a nyakunkon maradt, sok visszaválthatatlan üres üveget („miszerint göngyöleget”).
151
Bizalmi válság, szajkózták már egy ideje azok is, akiknek egyetlen vagyonuk ez a bizalmi válság volt. A bizalmi válság
természetesen nem ért véget. Bizalmatlanok vagyunk. Nem bízunk a másikban, nem bízunk a pártokban, és nem bízunk
magunkban. Azonban ne feledjük, amikor szörnyülködünk, magunkon szörnyülködünk.